Az
Újonc
2. fejezet
Vörös hold by Gün-gün
Hirtelen
mind a hárman előttem teremnek, Aoi még hátrébb is lök, mint ahol álltam.
-
Maradj hátul!- parancsol rám rettentő komolyan, mire csak lemondón bólintok.
-
Jaj, nee, a cukorfalat nem maradhat ki!- szinte már csalódottan szólal meg Haruka.
Ekkor
hirtelen a levegőbe emelkedik, és vészjóslón vigyorog rám.
-Francba!
Akiko-sama!- kiállt Drake a mesternek.
-
Tudom! – szol vissza idegesen – Vegyétek körbe! – parancsol a fiúkra – Akirát
spécizte ki magának!
Mi
v…? – meglepődni se volt időm, máris két erős kar fogságába estem. Valamiért
furcsán ismerős ez az érzés. A következő, amit észreveszek, hogy vagy 20 méter
magasan vagyunk a levegőben.
-
Ne, ne, ne, neee! Tériszonyos vagyok, de nagyon! – üvöltöm, és közben
eszeveszettül kapálózom.
-
Nyugi Piroska, ha nem csapkodsz össze-vissza, talán le se ejtelek. – vigyorog.
Abbahagyom
a mozgolódást, és az arcomhoz kapom a kezem, ami tűzforró. „Szóval erre értette!”
-
Akkor te ki vagy? A csúnya, gonosz farkas? – incselkedem vele.
-
Ebben a mesében biztos. – nevet fel – Bár lehet, hogy a Hófehérke mégis csak
jobban illik hozzád.
-
Ha-ha. Nagyon eszes. A hajam miatt, igaz? – gúnyolódom – De azt hiszem, most
megyek.
-
Ezt, hogy értetted? – néz rám értetlenül.
-
Hát így! – mosolygok ártatlanul, és előveszem a zsebemből az utolsó pillanatban
elrakott szenteltvizes fiolát. „Tudtam,
hogy szükség lesz rá!” Összeroppantom, és a benne lévő folyadék Haruka kezére folyik.
Az erőteljes, maró fájdalomtól elenged engem. Nagy sebességgel tartok a föld
felé.
-
Ááááááá! – résnyire kinyitott szememen keresztül látom, hogy Aoi felugrik Drake
hátára, onnan is feljebb löki magát, és végül elkap. Az utolsó 2 méteren,
közösen zuhanunk, és végül nagy puffanással érjük el a talajt.
-
Áucs! – szisszenek fel.
-
Jól vagy? – pásztázza végig testem.
-
Aha, csak bevágtam a fejem. - dörzsölöm meg a púpom – Még szerencse, hogy a
zuhanás előtt leesett a nyílpuska a hátamról, mert különben igen fájdalmas
érkezésben lett volna részem.
-
Igaz.
-
Amúgy, köszi, az életmenést. – vigyorgok rá.
-
Szívesen, máskor is. – mosolyodik el ő is.
-
Bocs, hogy megzavarom ezt a bájcsevejt, de itt jön. – dörmögi Drake. És igaza
volt, Haruka
alászáll
a magasból. Én és Aoi felpattanunk, Drake visszadobja Aoi kardját, míg én keresni
kezdem a nyílpuskámat, amit meg is találok 3 méterrel arrébb, egy fa tövében,
darabokban.
- Pompás.
– nyögöm.
-
Ej-ej, Hófehérke, ez nem volt valami kedves. – nyalja végig, a kimart sebet a
kezén, ami azonnal el is tűnik.
- Ne
merj a tanítványom közelébe menni! – toppan elém Akiko-sensei, és előrántja
ezüst és fa tölténnyel töltött fegyvereit, majd tüzelni kezd. Vámpírunk egy
könnyed kézmozdulattal megállítja a lövedékeket és visszaküldi ránk, mi mint az
idióták, ugrálgatunk el a golyók elől.
-
Erős. – morog mesterem az orra alatt. – Srácok, tartsátok fel!
-
Igenis! – válaszolják egyszerre. Akiko-sama megragadja a kezem, és vonszol maga
után, vissza a sötét erdőbe.
-
De-de, senpai, nem hagyhatjuk őket egyedül harcolni, én is segíteni akarok!
-
Túlontúl veszélyes. – rángat tovább – Figyelj! – állunk meg hirtelen, és a
kezembe nyomja a kocsi kulcsot – Tudod merről jöttünk, menj a bázisra, ne a
fogadóba! Ugye tudsz vezetni? – pillant rám kétkedve.
-
Öhm, hát… izé, még nincs jogsim, de van már egy kis tapasztalatom. Néha
kölcsönvettem sensei autóját, gyakorlás céljából.
-
Szóval akkor te voltál a felelős azért a karcolásért!
-
He-he, hát, igen, véletlen volt. Sajnálom! – vakargatom a tarkóm zavaromban.
-
Ezt azért még megbeszéljük, de most menj!
-
Hova olyan sietősen? – jelenik meg előttünk Itagaki, kb. 1 méterrel a föld
fölött lebegve.
„Itagaki Haruka ”, még mindig nem
hagy nyugodni valami, valami furcsa van benne, ami egész nap idegesített,
amióta csak megláttam az aktájában lévő képet.
-
Várjunk csak, mit tettél a többiekkel? – rivallok rá.
-
Én aztán semmit. – von vállat.
-
Ki engedte meg, hogy csak úgy lelépj! – hallom meg Drake menydörgő hangját, és
lassan már látom is a két közeledő alakot.
-
Huh. – fújom ki a bennrekedt levegőt.
-
Nocsak-nocsak, ilyen hamar magadhoz tértél?
-
Ch, nehogy azt hidd, hogy egy ilyen gyenge támadás elég az én kiütésemhez! –
köp egy kis vért a földre Drake.
-
Sajnálom mester, nem tudtuk feltartóztatni. – érkezik meg Aoi is.
-
Meguntam a játszadozást. – jelenti ki Haruka, és nemes egyszerűséggel hozzávágja Drake-t
egy fához, aki ugyan még magánál van, de felállni azt nem tud.
Mester
ismét lövöldözni kezd, nem nagy sikerrel, nem is súrolva ellenfelünk. Aoi
kardjával támad rá, meg se karcolva őt.
-
Tünés kölyök! – ordít rám Akiko-sensei.
Elkezdek
hátrálni, de egy, az avarban megbúvó, nagyobb kődarabban fenékre esek. A zajra
Aoi és a senpai is felém pislant. Vámpírunk kihasználva pillanatnyi
figyelmetlenségük, kivesz a hosszú, fekete kabátjából egy vastag láncot, és
pillanatok alatt hozzáláncolja őket egy nagyobbacska fához.
- Ketten
maradtunk, Hófehérke! – vigyorogva közeledik felém.
A
hold fénye miatt jól kivehető volt az ajkain megbúvó félmosoly, és ijesztően
villogó szemei.
-
Ha hahaha! Ez nem lehet igaz! – nevetek fel kínomban, még mindig a földön ülve.
– De jó nap volt ez! – gúnyolódok.
A
hold még mindig magasan ragyog a sötét égen, és érzem, mivel még mindig a
földön ülök, hogy a nedves avarban teljesen átázik a gatyám. „Ennél jobb már nem is lehetne!” És
ekkor ér elém ellenfelem, aki mellényemnél fogva felránt, és egy fához présel,
jobb alkarjával ott tartva engem, míg bal kezével benyúl a zsebembe és kiveszi
a maradék szenteltvizes fiolát belőle.
-
Nem-nem, ezt nem játsszuk el még egyszer! – ingatja a fejét, és messzire
hajítja menekülésem reményét.
-
Francba. – suttogom inkább csak magamnak, és elkezdek rugdosódni, majd
kapálózni a kezemmel, hátha sikerül lazítanom a szorításán, de gondolom, nem
lep meg senkit, hogy hiába.
-
Engedd őt el! – hallom mesterem dühödt hördülését, és a láncok csörgését, ahogy
ő és Aoi próbálnak szabadulni a fogságukból. Szemem sarkából látom, hogy ők se
jártak nagyobb sikerrel, mint én. Tekintetem átúszik a nem sokkal messzebb lévő
Drake-re, aki kiütve fekszik a füvön, hátát a mögötte lévő fának támasztva. Úgy
tűnik nagyon beverhette a fejét, mivel vér csordogált végig a tarkóján. „Basszus, nem valami rózsás a helyzetünk!”
Ekkor veszem észre Haruka
sokat
sejtető vigyorát.
-
Meg ne próbáld! – mondom erőteljes hangsúllyal és szépen lassan, hogy biztos
megértse, közben szúrósan nézek a lángoló tekintetébe. Egy kisebb fejrántással
előhívja agyarait és hajtja egyre közelebb és közelebb a fejét, nyakamhoz.
Éreztem forró leheletét a nyakamon, amitől egy kisebb bizsergés futott le a
gerincemen, amit ő is észrevesz, és gunyorosan elmosolyodik, amit ugyan nem
látok, de éreztem. Nyelvével végignyal hófehér nyakamon, mibe beleremegek,
teljesen elkábultam. „De nem, ezt nem
hagyhatom!” Jut eszembe a nyakamban lévő medál, aminek a lánca ezüstből
van. „Nem veheti vérem egy vámpír!”
Arrébb rántom a fejem, ráharapok a láncra, majd az arcához nyomom. A
fájdalomtól alig hallhatón felnyüszít, és azonnal hátrébb ugrik. Kezével
megdörzsöli arcát, és úgy, mint az előző seb ez is eltűnik. Feldühítettem,
biztos vagyok benne, hogy feldühítettem! Hogy honnan ez a következtetés? Csak
rá kellett néznem, a tekintete megvadult, szinte szétmarcangol vele, száján
torz vicsor, és úgy morog rám, mint egy veszett pitbull. Vámpír gyorsasággal
megindul felém, „Végem van!”,
szorosan behunyom szemeim, és elfordítom arcom, már érzem a támadás szelét,
felkészülök a halálra, mely bármelyik pillanatban elérhet. Vagy mégsem. „Mi? Miért vagyok még életben?” Lassan
kinyitom szemem, és támadóm felé fordulok. Karmai az arcomtól 1 centire álltak
meg. Nyelek egyet és tekintetem átvándorol arcára, melyen mélységes döbbenet
tükröződött. Nem engem figyel, inkább rajtam valamit. Követem tekintetét és észreveszem,
hogy a medálom fürkészi. Egyszer csak megszólalt:
-
Hogy került ez hozzád?
-
T-tessék? – remeg a hangom, mert még nem tértem magamhoz.
-
Azt kérdeztem, hogy került ez hozzád? – teszi fel ismét a kérdést, immár
ingerültebben.
-
Mi közöd hozzá? – jött vissza a bátorságom, de elég volt egyetlen szemkontaktus
vele és azonnal el s szállt – Mármint… - még a gondolatra is elszomorodom, hogy
fel kell idéznem. –A szüleimtől kaptam még csecsemőkoromban, akiket nem sokkal
azután megöltek.
-
Értem – mondja és hátrál egy lépést. A vadállatias aura, ami az előbb még
körüllengte el is szállt. Nem értem, mi ez az egész. Miért nem ölt meg? Mi köze
van ehhez az egésznek a medálomhoz? Már semmit sem értek!
-
Miért nem öltél meg az előbb? Mi köze van mind ehhez a medálnak? – teszem fel
immár hangosan a bennem megfogalmazódott kérdéseket, miközben erősen szorítom
az említett tárgyat.
Folyt köv.