Egy kis újdonság a sok szünet után!^^

Miért pont ÉN? - By; Gün-gün

1. fejezet

Jól kezdődik!^^

(Figyelmeztetés: A marcangolás csak azért van, benne mert olyan hangulatom volt -.-” valószínűleg több nem lesz, szóval ne szegje kedvetek a dolog xD, káromkodás

Megj.: Lehet, h 3 név, ismerős lesz néhányatoknak /Anton Gorogyeckij, Szveta, Zavulon/ a neveket Szergej Lukjanyenko Őrség könyvsorozatából vettem kölcsön, de semmi közük az eredeti karakterekhez! Jó olvasást!^^)

- Jóóóó reggeeeelt söpredééék! Önök ismét a Pokol Rádió emberi idő szerinti 5:30-as adását hallják. A mikrofonnál Frankie Elvey….

- és Ammon Blaston… személyesen.

- Az időnk, mint mindig… hmm… pokolian forró!

Szemeim riadtan pattannak ki, egyetlen lendülettel ugrom ki az ágyból és harci pózba vágom magam. Szívem úgy zakatol, mint ha bármelyik másodpercben kirobbanhatna mellkasomból, ezzel ismételten összerondítva szobám, ráadásul nekem kéne visszaraknom, mert anya nem bírja a belsőséget, és higgyétek el nem is kellemes a dolog. Hosszú percekbe telik mire rájövök, hogy az a fránya rádióm kapcsolta be már megint önmagát. Kissé már nyugodtabban, de hullaként (az elfogyott adrenalin miatt) vonszolom magam az említett eszközhöz és egy egyszerű mozdulattal nekivágom a falnak. Darabokra törve hullik a földre. Nem először csinálja ezt, megérdemelte a sorsát, majd, mint egy zsák krumpli, dőlők vissza pihe-puha ágyacskámba. Már csak-csak visszaaludnék, de ekkor anya (az emlegetett szamár) vágja be a szobaajtómat, mely nagy csattanással vágódik a falnak. Én csak nyúzottan húzom fejemre a párnámat.

- Antoska, ideje felkelni drágám! Tudom, hogy hosszasan szoktál készülődni iskola előtt, ezért szólok még időben, hogy tusolj le most, és gyere reggelizni!

- Anya! – rivallok rá – Hányszor mondtam már, hogy NE hívj Antoskának! – förmedek jobban rá, mint kellett volna… sőt… egyáltalán nem kellett volna. A levegő forrni kezdett a szobámban, míg anya testéből lángnyelvek kezdtek kicsapódni. – O-ó… anya… anyuci… édes drága édesanyám… - vékonyodó hangom már-már cincogásra emlékeztet, de ő nem mozdul, érzem, hogy a harag körülvonja auráját. Hollófekete hajából kezdenek előtűnni kecses, de annál élesebb szarvai, szemei vérvörösbe mennek át. – Nekem annyi… - nyögöm inkább már magamnak.

- Anton Gorogyeckij… - szólal meg végül olyan hangon, amitől még maga Lucifer is összeszarná magát, tudjátok, ahogy csak az anyukák tudnak. -… én az anyád vagyok, és ameddig ebben a házban én vagyok a legerősebb, addig nem parancsolgathatsz nekem! ÉRTVE VAGYOK?

- Igen… - dörmögöm. -… átkozott hierarchia! – motyogom alig hallhatón, de kár volt. Az anyák hallása valahogy a százszorosára növekszik mikor idegesek.

- Te kis! – dühödten közeledik felém, megragadja bal karom és egyetlen rántással szakítja ki tőből.

- Vááááá!!! – kapok ’vállamhoz’ és megpróbálom visszafogni a kiömlő vérem. –Váááá! – üvöltve fetrengek a földön.

- Remélem most már megtanultad végre, hogy tiszteld anyádat! – csapkod a levegőben kezemmel a kezében.

- Igeeeen! – ordítom még mindig a földről.

- Helyes! – vált vissza eredeti önmagába a kedves és gondoskodó asszonyba, a lágyabbnál lágyabb hanggal, majd egy angyali mosoly kíséretében távozik, miután elém dobta már porladó végtagom.

- Ahh…- fújom, ki a levegőt lassacskán kezdenek helyreállni a dolgok. Érzem, hogy csontjaim újra kinőnek, izmaim és inaim regenerálódnak, míg én fájdalomtól vergődök. A folyamat befejeztével teljesen leizzadva tolom magam ülő pozícióba. A regeneráció sokkalta fájdalmasabb, mint maga a végtag elvesztése. Hátamat az ágy oldalának vetve támaszkodom, míg hátravetett fejem a takarón pihentetem. Enyhén fájóan ropogtatom ki új karom. – Utoljára 174 évesen büntetett meg íj módon… különös… miért pont most? – nem töprengek sokáig a dolgon csak addig, míg újra képes vagyok talpra állni. Bezárkózom a fürdőmbe, és a zuhany alatt hosszasan engedem magamra a hideg vizet. Fura mi? Démon vagyok, mégis a hideg esik jól. Vagy húsz perc után támolygok csak ki a zuhany alól, mikor már mindenem elgémberedett. Törölközés után szokásos ruháim vettem fel, ami egy egyszerű sötétkék farmerből és egy rövid vörös, fekete skótkockás ingből áll. Törölközővel a nedves, vérvörös tincseimen, sétálok le az emeletről. A konyhában a reggeliző húgommal találom szembe magam, ki elválaszthatatlan a mobiljától.

- Hallottam összekaptatok kicsit anyával. – szólal meg fel sem nézve a kütyüből, nem gúnyolódik, csupán kijelentette a dolgot, majd tesz egy kanál müzlit a szájába és úgy nyomkodja tovább a készüléket. Függőséget okozó, idióta, emberi találmányok! – Nem valami jó hangulatban ment el! – pillant fel rám. – Karod?

- Megvan… - körzök, egyet vállammal mitől kellemesen roppan egy nagyot. Hűtőhöz érve kiveszem a tejet és beleiszom a dobozba, most valahogy elég ennyi, nem érzem magam éhesnek. Majdnem a felét felhajtom, majd visszateszem a maradékot.

- Anya nem szereti, ha beleiszunk a dobozba! – figyelmeztet monoton hangon hugicám.

- Amit anya nem tud, az nem fáj neki! – vigyorgom.

- Jobban mondva, amiről anya nem tud, az nem fáj NEKED!- jegyzi meg epésen, egy halvány mosoly kíséretében.

- He-he-he!- gúnyolódom – De viccesek vagyunk ma… kis humor zsák! – csak szemforgatást kapok válaszul. Visszatérek a fürdőbe megszárítani és beállítani hosszabbra hagyott tincseim. Mint mindig, most sem sikerül megrakoncázni neveletlen fürtjeim. Nem elég, hogy a színe miatt néznek rám furán a suliban, de még csak beállítani sem tudom egy normális stílusba. Nem csoda, hogy állandó gúnyolódások célpontja vagyok. Egyetlen barátom Othen Elvey, a nálam vagy 7 centivel magasabb, szőke srác, aki a kedveltek közé tartozik. Gondolom ismerős a neve, jól tippeltetek ő a rádiós sztár Frankie Elvey, édes drága kisöccse, és még most sem tudom megérteni, hogy miért velem barátkozik?

Már épp válltáskám veszem fel, mikor kopogtatnak.

- Pokoli reggelt, Anton! – mosolyog az ajtóban Othen.

- Kössz… megvolt! – dünnyögöm félrepillantva – Mehetünk? – ő egy bólintással válaszol. – Szveta, elmentem! – kiálltok át vállam fölött húgomnak, mielőtt bezárnám az ajtót. Megindulunk a néhol, vérrel szennyezett, macskaköves járdán, miközben emberek fájdalommal telt sikolyai kísérik utunk. 10 perc ’néma’ séta után Othen megelégeli a dolgot és megszólal.

- Na, jó, nem bírom tovább! Mi ez a letargia?

- Semmi, csak nem volt valami kellemes reggelem. – ásítom el a végét.

- Hát… akkor nem biztos, hogy ez a legjobb időpont rá, hogy elmondjam, deeeee…

- Nyögd már ki! – morranok rá.

- … holnap elutazom az unokatestvéremhez, mélyen délen lakik, és nála fogok tölteni egy hetet, így nem foglak tudni megóvni téged… tudod kiktől.

- Cöh, soha nem is kértem, hogy megvédj azoktól az idiótáktól! – ripakodom Othenre, ki fel sem veszi a dolgot.

- Ne komolytalankodj! Tudod, mennyire aggódom? – Othen hangja olyan komolyan hangzott, hogy tényleg megszeppentem.

- Héj! – ragadom meg vállát és magam felé fordítom őt. – Tudok magamra vigyázni! – mosolygok sötétkék szemeibe nézve.

- De ha történik veled valami…

- Akkor feltétlen bosszút állok a fickón, vagy fickókon! – vigyorodom el szélesen és enyhén pszichopata módon.

- Én is ettől tartok - sóhajt föl – Én azt akartam mondani, hogy azonnal hívj fel és már itt is vagyok!

- Jaj, ne aggodalmaskodjál! Nagy kisfiú vagyok már! – mosolyogva indulok meg a sulikapu felé. Ugyanis közben megérkeztünk. A rácsszerkezetes kapu, már évezredek óta magasodik az iskola épülete körül, több mint 500 méteres átmérőben. A 3 méterenként felszúrt emberi fejek hirtelenjében egyszerre kezdenek üvölteni.

- Basszus! – rikkant fel Othen, holott ritkán, sőt szinte sose lehet őt káromkodni, hallani, ezért is érthető megrökönyödött pillantásom. – A jelző! 2 perc múlva csengetnek! – ragadja meg karom, és futásnak ered velem együtt az ódon kőkastély felé.

Már az épület félhomályos, sivár folyosóján loholunk, sehol senki, de nem is csoda, hisz a csöngő már megszólalt, ilyenkor már senki nincs a termen kívül, mivel a legtöbb tanárnak olyan a személyisége, mint anyámnak, és a suliban nincs megtiltva a diákok testi fegyelmezése, így jobbnak látják nem kikezdeni velük. Az első óránk nem közös, ezért Othen betaszít engem az 51-es terembe majd nyomban tovább áll. Nehéz csend ül a terembe és mindenki engem néz. Tyű de jó napom van! A tanár szeme ijesztően villan rám, de nem szól semmit, ezért egy halk bocsánat után helyemre sunnyogok, vagyis inkább szeretnék, de azaz átkozott Lewin elgáncsol, és a földön landolok. Hangos nevetés rázza meg az osztályt, társaim nagy része kacag, a többiek inkább nem szólnak semmit, túlságosan tartanak a tanár reakciójától, vagy csak egyszerűen nem értékelik ezt a kibaszott mókamestert!

- Na, mi van te kis nyomoronc? – pillant le rám, pc-i megcsillannak a neon fényében, barna, szőke melírrel díszített haja eltakarja az egyik kígyószerű, borostyán szemét – Felnyalod előttem a flasztert? Helyes! – kacag fel gonoszan – Tudod, hol van a helyed! – Hogy én mennyire utálom ez a faszt! Már első évben engem spécizett ki magának és az óta nem hagy egy perc nyugtot se. De nem, nem hagyom magam felhergelni. Feszülten kifújom a levegőt, de egyszerűen nem bírom ki, és felállás előtt ráköpök a cipőjére, majd gyorsan helyemre sietek. – Te kis… - hördül fel de, a tanár torokköszörülése megakadályozza a folytatásban. Heh, na, mi van? Gyáva! Nem is vártam mást tőle. A kis bandája nélkül semmit sem ér.

- Anton, Lewin, iskola után bennmaradtok! – hallatszott az ítélet – Büntetés! – Faja. Pár perccel később, egy összegyűrt papír landol a fejemen, majd előttem esik a padra. Kinyitom a fehér üzenetet, amin egy ocsmány firka volt látható, ami mindem bizonnyal engem ábrázolt (már csak a vörös hajszín miatt is) amint épp kibelezve, karóba húznak. Csak a szememet forgatom. Kétség sem fér hozzá, hogy ki küldte. A megfelelő irányba pillantva a vérszomjas Lewint látom meg, amint felém fordulva, áthúzza hüvelykujját nyaka előtt, majd felém mutat. Hű de ijesztő…

Csöngetéskor, dühödten igyekszik hozzám, de Othen megelőzte őt. Előbb ideért az emeletről, mint ahogy, Lewin tervezte, így azonnal megváltoztatta a menetirányt kis talpnyalói felé. Cöh!

- Anton, már megint mit csináltál? – pillant a tomboló Lewin felé.

- Semmit! – vágtam rá rögtön, tettetett felháborodásával.

- Anton!

- Csak… a régimódi cipőtisztítást gyakoroltam, de elfelejtettem mi jön a csula után! – kuncogok fel.

- Anton! – dühe érzékelhető hanglejtésében.

- De, ő kezdte! – mutogatok most már tényleg felháborodottan a tettesre, ki észrevesz ezt, morog valamit, de aztán visszafordul talpnyalóihoz. – Tudod mekkorát zakóztam miatta? És még a lenéző beszólását is el kellett viselnem!

- Tudom… hogy nehéz kérés, de próbáld meg visszafogni magad egy hétig! – remény telve, ám de aggódón néz le szemeimbe és kezem után kap – Kérlek! – hangja már-már suttogásba megy át.

- Rendben… - préselem ki nehezen ajkaim közül. Ez az arca mindig meg tud győzni, valahogy ellágyít.

- Köszönöm! – leheli immár nyugodtan, majd elengedi a kezem, és leül a mellettem lévő padba.

Én is leülök, és a nap csigalassúsággal halad tovább, de egyszer csak mégis véget ér. Már állnék fel, de egy csapat lány arrébb lök, így vissza zuttyanok a székre. Megbotránkozva nézek utánuk.

- Zavulon-sama, kérlek, várj meg!- sipítja az egyik szőke.

- Igen, kérlek! – hallatszik a másiktól.

- Hadd tartsunk veleeeeed! – nyávogja a barna, Zavulon ingujjába kapaszkodva.

- Felőlem azt csináltok, amit akartok! – szól Zavulon, minden érzelemtől mentes hangon, majd elindul kifelé, miután leporolja a lány, ingujján hagyott nem létező mocskát, de mielőtt kilépne az ajtón, felém pillant. Tudjátok ő az a ’tipikus, de mégsem’ személyiségű, menő srác. Általában 3 fajta, menő személyiség létezik. A normális iskolákban az egyik fajtából található egy, de nálunk, mind a háromból akad. Az első a hülye barom, aki fűbe-fába beleköt, bandavezér típus, öntelt és álszent, de egyedül nem ér semmit, ezért jár csordában. Ez lenne Lewin. A második a suli kedvence típus, a mindig mosolygó jó sportoló, mindenkivel atyáskodó típus, akit mindenki szeret. Ez lenne Othen. És végül van a nemes vérvonalú, hallgatag meglapuló személyiség, akiért odavannak a lányok a titokzatossága miatt, és arról álmodoznak, hogy majd ŐK meglágyítják a jégbe fagyott szívét. Csak a fejem csóválom a képtelen gondolatra. Na, ez lenne Zavulon. Az ő fajtája a legveszélyesebb, sunyi és alattomos, de jól titkolja. Pillantásunk találkozik, de csak egy pillanat töredékére. Egy sunyi mosolyfélét küld felém. Megrázva magam, sóhajtozva indulok a 666-os büntetőszoba felé.

- Megvárlak a kapuban! – szólt utánam Othen, én csak bólintok, mivel tudom, úgysem tudom lebeszélni róla. Kopogás nélkül nyitok be a kissé zsúfolt terembe. Úgy látszik ma sem tétlenkedtek a tanárok. Leülök az egyetlen szabad padba, Lewin tüzes pillantásaival kísérve, de valahogy nem tud érdekelni. Firkálgatással ütöm el az időt, amit itt kell eltöltenem. Az óra leteltével azonnal elhagyom a termet, sietős léptekkel, mivel tudom, itt nyüzsög valahol Lewin bandája. Épp szekrényem zárom, mikor felbukkan az emlegetett csürhe a vezetőjével együtt. Már csak ez hiányzott.

- Piroska! – szinte köpi gúnynevemet Lewin.

- Anyád! – csapom be szekrényem, ő csak vicsorog.

- Azt hitted megúszhatod egy kis figyelmeztetéssel?

- Igen azt hitte, sőt tudja! – hallatszik meg mögöttem Othen fenyegető hangja, mire még én is összerezdülök, holott nem nekem szólt.

- Ne szólj bele Othen! – nyeri vissza önuralmát – Nem a te dolgod!

- Nagyon is az én dolgom, ha valaki fenyegetni meri a legjobb barátom! – teszi vállamra, nagy, meleg kezét!

- Cöh… azt hiszed, nem tudom? – sziszegi Lewin egy féloldalas mosoly kíséretével Othennek. – Jövő héten nem leszel! – szegezi neki a tényt, majd rám siklik tekintete. – Nem lesz senki, aki védhetné a szaros kis segged, Vöri! – a hatás kedvéért már távozva veti vissza a válla felett: - Hétfőn látjuk egymást! – majd távoznak.

- Hát ez már jól kezdődik! – nyögöm táskám vállamra véve és elindulunk a kijárat felé, de még egyszer a kihalt, sötét folyosó felé fordulok.

- Mi van? – néz vissza Othen mikor észreveszi, hogy nem követem.

- Ja, semmi, csak… úgy éreztem, hogy figyel valaki! – morgom a sötétséget pásztázva, majd inkább hozzá sietek. Szeme vörösre vált és komoly képpel, néz körbe ő is.

- Szerintem hallucinálsz! –mosolyog rám és újból elindulunk kifelé. Én csak vállat rántok.

Ekkor még nem is sejtettük, hogy mennyire igazam volt. Egy vörös szempár villan fel az immár teljesen kihalt folyosón, majd feltűnés nélkül visszakúszik a homályba, egy öntelt nevetés kíséretében.

Folyt. köv.