Így
szelídíts Mumust! By; Gün-gün
Hét
éve is meg van már, hogy rettegésben tart egy szörny. Egy szörny, ki az ágyam
alatt él. Igen még most 18 évesen is hiszek a Mumusban! Nem érdekel, ki mit
mond, vagy gondol, igenis létezik! Hisz minden nap meglátogat pontban
01:13-kor, egészen tizenegy éves korom óta. Szüleim hiába próbálják
bemagyarázni, hogy „fiam csak álom volt”. Álom egy nagy frászt! Ha tényleg az,
akkor mivel magyarázzák a sáros lábnyomokat az ágyam mellett? Mikor kérdőre
vontam őket meg csak hallgattak, cöh! De most már végképp elegem lett! Aludni
akarok! Ezért hát kieszeltem egy tervet. Ma éjjel, elfogom a szörnyet, bármi
áron! És ha elfogom, akkor már meg is szelídítem, és ráküldöm a hitetlenekre,
hogy az ő életüket keserítse meg.
Épp
az egyetemről tartok hazafelé, mikor kiötlöm a tökéletes tervet. Mint mindig a
szomszéd házánál lelassítok, hogy láthassam azt a nem mindennapi tüneményt ki
ott él, családjával. A nyitott ablakon át jól kitűnik világosbarna, kócos haja,
mellyel gyengéden játszadozik a meleg tavaszi fuvallat. Tengerkék szeme, pedig pajkosan
csillog a lakásba beáradó napfénytől. Mikor észreveszi, hogy figyelem, csak
elmosolyodik, és eltűnik az ablakból… sajnálatomra. Csalódottan indulok tovább
a saját házunkhoz. Nem is tudom mióta, eszméletlen vágyat érzek arra a törékeny
testre, hófehér bőrre, és kecses ajkakra. Nadrágom, és alsóm már arra a
gondolatra is szűkebbé válik, hogy elképzelem meztelenül. Olyan szinten
kívánom, hogy az leírhatatlan! Ezt az érzést eleinte nem értettem, hisz
mindketten fiúk vagyunk, de mostanra már nem is akarom megérteni.
Gondolataimból
az szakít ki, hogy anyám nekem csapja a bejárati ajtót.
-
Áucs! – tántorodom hátra.
-
Idióta kölyök! Mit állsz itt naphosszat, ahelyett, hogy bejönnél? – jön ki.
-
Jól van, na, csak elméláztam!
-
Ne mélázgassál te itt, hanem takarodjál be tanulni, mert utcaseprő lesz
belőled! – lökdös beljebb.
-
Mi van? – értetlenkedek, de választ már nem kapok, mivel rám vágja az ajtót,
csak a kocsi csikorgását hallom. – Esküszöm nem normális! – dühöngök
félhangosan. Leveszem vállamról táskám, és lerúgom lábamról a cipőm, besétálok
a konyhába és kiveszem a mikróból a kaját, végül leülök elfogyasztani azt.
Lehet, hogy anya egy kicsit zakkant, de főzni azt jól tud, ezt elismerem.
Miután jóízűen megeszem ebédem, táskámmal együtt felmegyek az emeletre, és
bezárkózok szobámba. Egy darabig tanulok, de hamar elvonja figyelmem az
íróasztal mellett elhelyezkedő ablak, mely tökéletes rálátást biztosít a
szomszéd egyik szobájára. Ráadásul, pont az én angyalkáméra. Ő is tanul. Olyan
aranyos, mindjárt elolvadok! Hogy ne lógjon szemébe a hosszabbra meghagyott
fufruja, mangaka stílusban hátracsatolta azt. Hát nem édes? Szemei biztosan
elfáradhattak, mivel kecses ujjaival dörzsölgetni kezdi őket. Szinte
pazarlásnak érzem, annyi minden mást is dörzsölgethetne velük, mondjuk az én...i-inkább
hagyjuk! Túláradó fantáziámnak hála, ki kell mennem a fürdőbe, könnyíteni
magamon.
-
Ilyen nincs! – sóhajtom mikor visszaérve, észreveszem, hogy a csöppség már
nincs a helyén. Csalódottan zuttyanok vissza székembe, és folytatom a tanulást.
Csak estefelé vonszolom le magam, mikor hallom anya megjött, és elkészítette a
vacsorát. Miután ettem visszaindulok az emeletre tisztálkodni. Tizenegyre már
ágyba is bújok. A terv beindul, csak sajnos nem, úgy ahogy gondoltam, mivel
bealudtam. Nem tudom, mennyi lehet az idő, de egy hangos puffanásra ébrek.
Mintha valaki orra esett volna a dohányzóasztalomban. Azonnal felülök, és
észreveszem, hogy egy csuklyás fazon tápászkodik fel a földről. Kipattanok az
ágyból, és odaugrom hozzá, megragadom, majd elkezdünk dulakodni. Vékonyabb az
alkata, mint ahogy gondoltam! Dulakodásunk közepette, függönyöm körénk
tekeredik. Mivel kilátásunkat eltakarja, megbotlunk a dohányzó asztalkámban, és
ágyamra zuhanunk, leszakítva a függönyt. Egy erőteljes rántással szedem le
magunkról az idegesítő anyagot. Ez az esés épp kapóra jött nekem, így magam alá
tudom szorítani, ő csak idegesen kapálózik, szabadulását hajszolva, de nem sok
sikerrel, mert leszorítom kezeit. Várjunk csak! Kezeit? Mumushoz képest ez
fura, azt hittem legalább csápjai lesznek. Na, most álljunk meg egy pillanatra!
Lehúzom fejéről a csuklyát, melyről kiderül, hogy egy szimpla kapucni. Zavarral,
és egy hangyányi ijedséggel telt, tengerkék szempár néz fel rám.
-
Mi a…? – döbbenek le. – Te?
-
I-igen. – suttogja alig hallhatón, és pírral az arcán.
-
A szomszéd srác? – még mindig meg vagyok rökönyödve.
-
Dávid!
-
Tessék?
-
A nevem Dávid.
-
Ja, értem! Nos, Dávid. Nem, mint ha nem élvezném a helyzetet, de mit keresel
itt… - pillantok elektronikus órámra -… hajnali 01:22-kor a szobámban? És ha
jól sejtem, nem ez az első ilyen alkalom, igaz? – szegezem neki a kérdést.
- I-izé…
hát… nem.
–
válik alig hallhatóvá hangja.
-
Nem értettem, ismételd meg kérlek! – húzom kicsit agyát.
-
Nem ez az első alkalom! – ismétli meg hangosabban.
-
Kérlek, magyarázd meg, hogy hét éve miért látogatsz meg minden éjjel?
-
Tudod… - kezdi halkan -… hét évvel ezelőtt, mikor ideköltöztünk, és megláttalak
téged, természetesen azonnal meg akartalak ismerni, csak…
-
Csak?
-
Csak rettentően nyuszi voltam, és nem mertem közeledni, ahogy még most se. –
kezd el zavarában ficánkolni alattam, mitől ágyékunk összedörzsölődik, a
helyzettől pedig kellemes bizsergés fogja el alsóbb régióm. Ebből rövidebb úton
még baj lesz!
-
Ezért? – kényszerítem a történet folytatására.
-
Ezért átmásztam a házaink közötti fán egészen idáig, és bejöttem a nyitott
ablakon.
-
De miért?
-
Mert csak estére sikeredett egy kis bátorságot gyűjtenem!
-
Jó, de miért nem ért rá reggelig a dolog?
-
Mert nálam a bátorság egy múlandó dolog!
-
Értem, szóval hét éven keresztül minden este összeszedted a bátorságod és
átmásztál hozzám. – foglalom össze, mire ő csak bólint – Ez nem lehet igaz! –
nevetve hajtom fejem mellkasára. – Ugye tudod, hogy hét éven keresztül
mondhatni rettegésben tartottál! – kuncogom fel-lejáró mellkasának.
-
Sa-sajnálom!
-
Ezért büntetést érdemelsz! – fészkelem be magam lábai közé, és nyalok végig
vékony nyakán. – Nem is akármilyet! – harapom meg gyengéden fülcimpáját, mire
vékony hangon felnyüszít!
-
Tudom – lihegi. Gyorsan meg is szabadítom pulóverétől, és egyik kezem azonnal a
pólója alatti érzékeny részek felderítésére indul. Fél percig se kell játszanom
mellbimbóival, mikor megérzem merevedését combomhoz nyomulni.
-
Még alig csináltam valamit, és máris ilyen vagy? Milyen kis buja tested van! – „Mondom én, kinek az óta áll, mióta meglátta
azokat a gyönyörű íriszeket! De erről nem kell tudnia!” Búgom halk és
erotikus hangon fülébe, majd bele is nyalok, mitől libabőrös lesz a drága.
Gyors mozdulatokkal, a pólótól és a nadrágtól is megszabadítom. Ő nem csinál
mást, csak nyöszörög, még csak nem is ellenkezik, aminek kimondhatatlanul
örülök. Kezem lesiklik merev tagjához, és alsón keresztül ingerelni kezdem azt,
miközben nyelvem az aranyos kis bimbókkal játszadoznak. Egyszer csak megérzem,
hogy vékony, törékeny ujjak túrnak bele, hosszú fekete tincseimbe. Mivel érzek
egy harmatnyi erőkifejtést bennük, engedem, hogy vezessenek, és felhúzzanak
magához. Leheletnyi csókot ad ajkaimra, de nekem már ez is bőven elég.
-
Mindig is erre vágytam! – suttogja céklavörös fejjel.
-
Ahogyan én is! – kapom el egy vadabb csókra, melybe szenvedélyesen belenyög.
Azt hiszem itt a vég! Nem bírom már sokáig! Pillanatok alatt megszabadulok
fölös ruhadarabjaimtól, és az ő maradékától is. Síkosító híján, testápolóba
mártom ujjaim. Egy darabig körözök bejáratánál – Ez kicsit kellemetlen lesz! –
figyelmeztetem, majd mutatóujjam utat tör magának a szűk nyílásban. Szívesen
felsikítana, látom az arcán, de visszafolyta. – Nyugi, csak lazíts! – tapadok
ajkaira, közben érzem ujjam körül a szűk forróságot, mely jobban felszítja
vágyam. Hagyom, hogy szokja a helyzetet, majd még egy ujjam belé csúsztatom,
végül ollózni kezdek velük. Kéjjel telt hangon nyögdécsel alattam. A látvány
eszméletlen.
-
Téhhhged… ahhkarlak! – sikítja ködös tekintettel. Na, most szakadt el a bennem
lévő cérna, mely eddig visszatartott, hogy rá ne ugorjak azonnal. Hirtelen
rántással húzom ki ujjaimat, majd bejáratához illesztem, lassan kidurranni
készülő farkamat.
-
Jövök! – mondom, majd egy erőteljes lökéssel tövig merülök a még így is iszonyat
szűk, és forró nyílásban. Ő hatalmasat sikít! Ismét várok egy darabig, hogy
szokja, majd lassan elkezdek mozogni. Élvezettel hallgatom, ahogy nyögdécsel,
és szemem, mint kiszáradás szélén álló ember a vizet, úgy issza be a látványt,
ahogy alattam vonaglik a kis tünemény. Tempóm egyre gyorsabbá, lökéseim egyre
mélyebbé válnak. Dávid hol a párnám csücskét markolássza, hol hátam karmolgatja
élvezetében.
-
Nehhm…bírom… továbbh!!! – kiálltja.
-
Nekem se kell sokh! – kezdem kényeztetni, meredező szerszámát kezemmel. És
tényleg! Teste hírtelen ívbe feszül, élvezete, pedig a tenyeremben, és a hasán
landol. Ez az izomrándulás engem is átrepít a mennyország kapuján. Mély
hördülés kíséretében élvezek testébe, majd fáradtan ráborulok mellkasára.
Hallom, szíve eszeveszett kalapálását, és érzem, enyém sincs jobb helyzetben,
mindjárt kiugrik helyéről.
-
Éhhn… - lihegi -… még a neved sem tudom! – simít végig hajamon, és vállamon.
-
Ábel. – dünnyögöm.
-
Szép név! – hallom hangjában mosolyát.
-
Dávid?
-Igeehn?
– csusszanok ki belőle, és feljebb mászom hozzá, végül szorosan karjaimba fonom,
kicsiny testét. – Hét évvel ezelőtt… - kezdem -… én színtisztán emlékszem, hogy
az ágyam alól másztál elő! Azt, hogy az ördögbe csináltad, mikor az ablakon
keresztül jöttél? – értetlenkedek.
-
Sötét volt, és megbotlottam, ráadásul a macis kezeslábas pizsamám volt rajtam,
ami meg műselyem. A parkettának és a pizsinek hála bevágódtam oda. – meséli el
a történetet félálomban.
-
Érem. – kuncogok, amit már nem hall, mert elaludt. Végül is nem dőlt dugába a
tervem, igaz, hogy nem mumus, de akkor is megszelídítettem. De azt hiszem a
terv második részét dobom. Hülye lennék ráküldeni valaki másra, inkább
megtartom magamnak, és ha valaki hozzá mer érni, kezét-lábát eltöröm! Vonom
szorosabbra ölelésem, végül én is elmerülök az álmok tengerében.
The
End
