D.M.C.^^

Bumpy Ride By; Gün-Gün

Fandom: Devil May Cry 3 (a játék NEM az anime)

Páros: Dante x Vergil

Megjegyzés: Bátran elolvashatja az is, aki esetleg nem ismeri a sztorit, mert megpróbáltam mindent megmagyarázni benne. :D Amúgy viszonylag alternatív univerzum. Jó szórakozást!^^

(*Yamato: Vergil kardja)

Végre nyár! El sem hiszem, hogy végre kiszabadulhatok a hétköznapi kerékvágásból. Elegem volt már sok mindenből, és sok mindenkiből. Leginkább, azaz idióta öcsém idegelt már ki az állandó rám akaszkodásával, és hangoskodásával. Szívesen kinyiffantanám azt az átkozott idiótát, csakhogy hiába! Meg se érzi, ha felnyársalom egy falra a Yamato*-val! Még csak nem rég tértem vissza a pokolból, hosszú raboskodásomból, vagy is nem igazán mondhatnám annak a dolgot, hisz önszántamból vetettem magam a kapuba. A célom nem is volt más, mint az erőgyűjtés, hogy aztán visszatérve végezzek minden emberi lénnyel, és persze az öcsémmel. Nos, a terv egy része sikeres volt. Rengeteg erőt és tudást szívtam ott magamba, csakhogy… a véleményem az emberekről jócskán megváltozott, vagyis inkább nem a véleményem, hanem a hozzáállásom a dolgokhoz. Egyszerűen nem érné meg az erőfeszítést elpusztítani azokat a szánalmas lényeket, így hát fontosabb cél nélkül tértem vissza ebbe a világba. Dante persze nem hitt nekem az elején, és mint egy kutya állandóan követett, és ott loholt a sarkamban. Hónapokon keresztül egyedül még levegőt sem vehettem. Fürödni is vele kellett mennem… egy idő után rá kellet jönnöm, hogy az én drágalátos öcsém egy perverz állat és csak önszórakoztatásból csinálta az egészet. Gondolhatjátok, hogy szétvertem azt a borostás képét. Annyira jól esett, de ezt vagy más érzelmi reakciót akkor sem mutatnák, ki ha kínoznának. Apropó borosta, mivel én éveken keresztül a pokolban voltam, azaz a testemnek megfelelő környezetben, így nem igen öregedtem az incidens óta, de Dante, aki itt lebzselt a Földön viszont igen, nem sokat, de azért meglátszik rajta. Például abban, hogy eredetileg egy magasak voltunk, de most egy fejjel nagyobb, mint én, és a szeme alatt az a néhány, halovány ránc, egészen jól áll neki. Utálom bevallani, de abból az idióta kölyökből, egy igazi sármos, jóképű, és… bitang perverz férfi lett.

Na de felejtsük is el a múltat, most csak a jelen számít. Az, hogy szép kék az ég és vakítóan, valamint forrón süt a nap. Így hát korán motorra pattantam és most is épp úton vagyok a legmesszebbi és legelhagyatottabb nyitott strand felé. Mivel az a féleszű hajnalig pizzát zabált, és nem akarom tudni milyen videókat nézett a neten, három előtt nem igen fog felébredni, és akkor már késő lesz az, hogy észreveszi, hogy eljöttem, fogalma sem lesz, arról hol vagyok. A gondolatra megengedek magamnak egy apróbb kuncogást, mivel a sisak úgy is elfedi arcom, a menetszéltől meg úgy sem hallja senki. Két órába telt, de megérte! Megérkeztem úti célomhoz, ez egy eldugottabb kis hely, távol mindentől, és mindenkitől, azaz pont nekem való. Régebben szabad strand lehetett, de nem valami népszerű a sok szikla miatt, így az emberek mostanra már nem is tudnak a létezésétől, és hát nekem mit árt pár szem kavics? Előveszem a Yamato-t és két suhintással, homokká morzsolom azokat. Kiveszem a motor kicsiny csomagtartójából a törölközőm, és az üveg ásványvizet, valamint azt a pár szendvicset, amit készítettem. A törölközőt gondosan leterítem, majd rápakolom a holmim a szélére. Nem tudom miért, de körülnézek, mielőtt elkezdeném levenni ruháim, a miatt a barom Dante miatt, eskü, üldözési mániám lett. Mikor tisztázódik, hogy nincs itt senki, csak akkor fedem fel kidolgozott, szálkás testem, és kék, fehér hullámokkal díszített fürdőgatyám, majd kényelmesen elfekszem a törölközőn, és csak élvezem a napsütést. Egy óra múlva arra ébredek, hogy hasamon akár tojást is lehetne sütni, olyan forró lett a bőröm. Sietősen tápászkodok föl, és indulok meg a víz felé, de valahogy kezdeti lendületem alábbhagy, mikor már térdig bent vagyok. A víz hideg… RETTENTŐEN HIDEG!

Hirtelen megérzek a vállamon egy nagy meleg kezet, de nincs időm megfordulni, hogy megnézzem ki tudott feltűnés nélkül mögém lopózni, mert a kéz tulajdonosa, egy erős taszítással a vízbe lök. Teljesen elmerülök a jéghideg folyadékban. A jól beállított hajamnak annyi, de viszont az a szerencse ért, hogy a víz alatt eltompulnak a hangok, így senki nem hallotta, ahogy kislányokat megszégyenítő hangon felvisítok. Mikor végre felszínre bukik a fejem, elsőként egy borzongatóan mély nevetést hallok meg, azonnal tudom, kihez tartozik.

- DAAANTEEE! – üvöltök fel, tőlem nem megszokott módon.

- Vigyázz hideg! – törölgeti kicsordult könnyeit, még mindig vigyorogva.

- Oh… valóban? – húzom el gúnyosan a hangsúlyt. – Akkor miért nem mártózol meg te is? – gáncsolom ki egy erőteljes mozdulattal. Teste egy nagy csobbanással csapódik a vízbe, telibe fröcskölve az én arcom.

- Baszkiiiii! – bukik felszínre feje. Vizes haja arcára tapadt, ezért megrázza magát, eskü, mint egy igazi kutya, így még egy adag vizet az arcomba csapva.

- Kössz! – törlöm meg szemem, csuklómmal.

- Ezt én is mondhatnám! Tudod milyen rohadás hideg ez a szar? – durcázik be, tettetetten. Csak szememet forgatom, de nem szólok semmit. Inkább felállok és elhagyni készülök a helyet, de ő még mindig ülve, utánam kap és megragadja csuklóm.

- Mit akarsz? – kérdem semleges hangon, szemébe nézve.

- Maradj!

- Cöh… mégis minek? – vetem oda.

- Mondjuuuuuk… - gondolkodik el színpadiasan, de pár másodperc múlva végig mér, majd ravasz mosoly jelenik meg ajkán. Valamiért nem szeretném tudni mi, jár a fejében. -… elmélyíthetnénk testvéri kapcsolatunk! – kuncog fel.

- Mi…? – a mondat befejezése már nem sikerül, mivel egy határozott mozdulattal ölébe ránt. Ismételten belecsapódok a lehűlt testemnek köszönhetően, immár kellemes hőmérsékletű vízbe. Háttal zuttyanok az ölébe, erős karjait körülvetve rajtam, derekamat szorosan ölelve mellkasához, tart fogva.

- Engedj el! – mondom ismételten érzelemmentesen, mire ő csak szorosabban magához húz. – Azt mondtam engedj el! – ezúttal megengedek magamnak egy kis fennhangot, de hiába, meg se hallja. Ficánkolni kezdek, kevés sikerrel, megpróbálom leszakítani ölelő kezét derekamról, de mind hiába, nem sikerül. – Azt mondtam, hogy…!

- Ne csináld ezt többet! – hangja aggodalommal telt, így megfagytam.

- Hn? – sandítok hátra, legalább is annyira, míg nyakam engedi.

- Ne csináld ezt többet! – dönti homlokát tarkómnak. – Ne menj el többet szó nélkül! – hangja komoly, és érzem miként forró lehelete végigfut gerincemen. Megremegek. - Ne hagyj el többet! – suttogja. Még jó hogy, háttal vagyok, így nem láthatja kipirosodott arcom.

- H-hogy találtál rám? – el sem hiszem, hogy elcsuklott a hangom! MICSODA SZÉGYEN!

- Éreztelek. – válaszolja egyszerűen. – Nem tudom, hogy, de egyszerűen éreztem, hogy hol vagy, és azt is, hogy érzed magad! – simít végig arcával, tarkómon.

- Ez ijesztő! – jelentem ki.

- Inkább hasznos. – suttogja tarkómba, majd egy halovány csókot lehel rá.

- Ideje lenne elengedned! – ha lehetséges ez, arcom még bordóbb árnyalatot vett fel. Ez lehetetlen! Én, a rettegett Vergil, elpirult!

- Nem! – hallom meg borzongató hangját fülem környékén, majd egyszer csak megérzem játékos ajkait cimpámon.

- Teh… - alig bírom visszafogni a feltörni készülő sóhajt. – Mit művelsz?

- Azt, amit már rég meg kellett volna tennem! – ne kérdezzétek, hogy, magam sem tudom, de szembefordított magával, és azonnal ajkaimra tapadt övéivel. Kihasználva az alkalmat, hogy a döbbenettől megnyílt szám, és felfedező útra indult nyelvével, mohón, birtoklón. Minden négyzetcentijét felfedezve szám belsejének, majd párbajra hívja nyelvem, övével. Nem tudok mit tenni, így hát beszállok a játékba, mégsem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Nyelveink elszánt csatát vívnak, mint mi egykoron, és mint akkor, most is vereséget szenvedtem. A levegőhiány miatt válunk el. Lihegve fürkésszük egymás óceán kék tekintetét. Egyszerűen nem vagyok képes megszólalni, de ahogy látom ő se. Hosszú percek telnek el mikor végre sikerül erőt venni magamon és megmukkannom.

- Na, mi van? Ez lett volna az a nagydolog, amit meg kellett volna már rég tenned? – próbálok fölényesen pillantani le rá, ugyanis még mindig az ölében ülök, miközben simogatnak a lágy hullámok. Nem válaszol, csak egy elégedett vigyor terül szét a képén, majd újból ajkaimra tapad, ezúttal sokkal lágyabban, szinte simogatón. Míg egyik kezével derekam tartja, addig másikkal felfedező körútra indul testemen. Végigsimít oldalamon, melytől enyhén, de megremegek. Mindig is érzékeny voltam ott. Halkan felkuncog csókunkban, majd folytatja körútját. Hasam aljára kanyarodva elidőz egy darabig köldökömnél, majd halad kockáról-kockára felfelé, végül megtalálja mellbimbóim. Először csak óvatosan végigsimít rajtuk, miközben még mindid elhalmoz csókjaival, majd egyre bátrabban kezd velük játszadozni. Szegény kicsi gombok kő keményre dermedtek. Belecsíp az egyikbe és én nem bírom visszafogni egy erőteljesebbre sikeredett nyögést. Eddig pihenő keze egyszer csak megindul lefelé egyenesen a gatyámba. Döbbenten hőkölök hátra, már amennyire hátra tudok, és fürkészni kezdem tekintetét.

- Mi az? Most miért vágsz ilyen fejet? – mosolyodik el lágyan, de keze még mindig gatyámban van, és óvatosan ráfog, már félkész állapotban lévő farkamra, mire felsóhajtok, de rákapok alkarjára. – Azt hittem az iménti kis beszólásod beleegyezés! – húzódik eddigi mosolya kissé gúnyosabbra. Én csak elkapom tekintetem, de lazítok karja szorításán. Ezen felbátorodva masszírozni kezdi tagom, lassan, gyötrőn. Nem tudok mit tenni, egyik kezemmel átkarolom nyakát, úgy kapaszkodom meg, míg másikra inkább ráharapok. Nem engedhetem meg, hogy szemérmetlen hangokkal leromboljam, a már így is csorba becsületem. Nem tudom hol tanulta ezt, de… már véresre haraptam kézfejem.

- Ne csináld ezt! – kapja el véres kezem, de kényeztetésem nem hagyja abba, így egy kéjes nyögés csúszik ki a számon, pláne, mikor meglátom, milyen erotikusan tisztítja meg nyelvével, véres kézfejem. Nem sok kell hozzá és elmegyek, hangos hördüléssel kísérve engedem magom a vízbe. Várjunk csak! Mégis mikor szabadított meg nadrágomtól, de ami még ennél is fontosabb, mikor szabadult meg sajátjától? Csak azt vettem észre, hogy a két említett tárgy itt lebeg el mellettünk, de inkább ezt most hagyjuk is. Lihegve pihentetem, tűzforró fejem, vállán. – Élvezted? – ölel magához szorosan. Aprót, majdhogynem észrevehetetlent biccentek, és szinte biztos vagyok benne, hogy vigyorog, habár nem látom az arcát. Keze lassan ismét végigsiklik testemen, ám ezúttal hátsómon állapodik meg. Tudom mi fog jönni, ezért szorosan belefúrom arcom, nyakhajlatába. – Ígérem, óvatos leszek! – búgja szürke tincseim közé, majd egyik ujja belém csusszan. Megugrom, de ő szorosan ölel magához. A víznek hála nem kellett síkosítót használnunk, de ez akkor is rohadtul fáj, persze nem mutatom ki annyira, hogy észrevehető legyen. Talán hiba volt, mivel így Dante várakozás nélkül belém tolta a másikat is. Ezt már nem bírtam ki felszisszenés nélkül, és erősen belemartam vállába. Szerencsére e téren nem volt annyira tökkelütött, észrevette szikrákat szóró tekintetem, és lassított ujjai ollózó mozgásán. Fújtatok egyet és visszadöntöm homlokom, vállára. Azért meg tudom érteni türelmetlenségét, mióta elcsattant első csókunk, azóta érzem hozzám dörzsölődni merevedését. Egyszer csak belém csusszan harmadik ujja is.

- Ehzt mosthh… mihhért? – próbálom kipréselni magamból a szavakat, a lehető legkevesebb nyögéssel kísérve.

- Ne becsüld alá a méretem! – vigyorodik el, miközben megnyugtatón simít tincseim közé.

- Öhhntehhlt… - nyögöm, szemem forgatva. – Ihhnkább rakd mááhhr be te ököhhr! – sziszegem ki fogaim között. Nem is kell neki több, azonnal kirántja belőlem ujjait, majd a bejáratomhoz igazítja farkát. Lassan, centiről-centire hatol belém. Fáj… rettentően fáj! Mégsem volt öntelt ez a hülye marha! – Ehhz… hatalmashh…! – kiálltok fel kínomban. A szerszáma, csak úgy feszít belülről, mint ha bármelyik pillanatban ketté tudnék szakadni rajta.

- Cssss… csak lazíts! – simít végig remegő testemen. – Hamarosan jobb lesz! – nyugtat.

- Mégis honnan veszed? – hördülök rá.

- Hát izé… gondolom, hogy az lesz! – jelenik meg kijelentésére egy bárgyú vigyor az arcán.

- Ez aztán megnyugtató. – zsörtölődöm.

- Várjunk csak, ha ennyit beszélsz az, azt jelenti, hogy már nem is fáj annyira! – idióta kijelentés, de igaza van. – El kezdhetek mozogni? Nekem is vannak határaim és már nem sokáig tudom visszafogni magam! Szűk vagy, átkozottul szűk! – néz halál komolyan, de vágytól csillogó szemekkel, enyéimbe.

- Kezdj! –mondom ki végül, halovány pír kíséretében. Sajnos nem számítottam arra, hogy amikor kihúzza belőlem merevedését, víz fog csordulni járatomba, így enyhén nőiesen felsikkantok, majd mikor visszalöki belém szerszámát, azt kipréseli belőlem.

- Ez így nem lesz jó! – dörmögi mocorgás közben, ami ismételten bizsergő sóhajt vált ki belőlem. – Nem tudok kényelmesen hozzád férni! – nyavalyog – Ki kell mennünk, kapaszkodj! – meg sem várja válaszom, átöleli derekam és talpra áll. Ijedten kapom kezem nyaka, míg lábam dereka köré.

- Mi… a… ÁH! – minden lépte szemérmetlen hangokat csal ki belőlem, a part felé menet, ugyanis tagját nem húzta ki járatomból. Hosszú küszködés árán, de végül kijutunk a partra, ahol végigfektet a törölközőn.

- Nah végre! – szusszan fel – Kezdődhet az igazi móka! – jelenik meg ajkain egy féloldalas, igazi rosszfiús mosoly. Előre hajolva végignyal nyakamon egészen állcsúcsomig, majd váltunk egy szenvedélyes csókot, melytől csak a levegőhiány választ el minket. Dante felegyenesedik, majd vállára helyezi lábaim, hogy jobban hozzám férhessen. – Mindig is erről álmodtam! – pillant le rám ragyogó szemekkel.

- Barom! – szusszantom elpirulva. – Inkább mozogj!

- Kérésed számomra parancs! – vigyorog fel újból, és egy erőteljes lökéssel vágódik belém. Eltalált valamit… rohadtul eltalált valamit, amitől hátam ívbe feszül és csillagokat látok. A kiáltásom megakadályozom számat takaró kezeimmel. – Ne! – kiált fel és kezeim fejem mellé szorítja. – Hallani akarom!

- Kapd be!

- Talán majd legközelebb! – mosolyodik el saját kis viccén, és újból mozgásba kezd. Először csak finoman, majd egyre vadabban, erőteljesebben. Eleinte még kezem nélkül is sikerül visszafogni hangom, de nem sokáig. Hamar rájön a módjára hogyan is csalja ki belőlem a kéjes nyögéseket. Minden egyes lökésével egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. Érzem miként merevedése kitölt engem, egyszerűen képtelen vagyok szavakkal kifejezni ezt a csodálatos teljességet, amit érzek. Már az sem tud érdekelni, hogy milyen hangokat hallatok.

- Annyira imádohm ah hangod! – halmozza el csókokkal, nyakam.

- Áhh… ez… ohhlyan… jóóóh! – nyöszörgöm, mire az ő tempója egyre csak fokozódik. – Dhanteh…! Dahh… Danh… DANTÉM! Nehm… bírohm már… shokáig!

- Éhn se! – hördüli. Szemében annyi szeretet tükröződik az irányomban, hogy még én is ellágyulok. Felnyúlok és végigsimítok kidolgozott felsőtestén, de megállapodok arcán és cirógatni kezdem egy halovány mosoly kíséretében. Ő gyengéden belecsókol tenyerembe, majd elszánt pillantást vet rám. Kezét álló szerszámom köré fonja és kényeztetni kezdi, miközben tempója egyre erőszakosabbá válik, amit amúgy cseppet sem bánok. Érzem, hogy közel a csúcs, és nem is tévedtem. Pár erőteljes lökés után, hátam ívbe feszül, szememben csillagok forognak, és testemet remegés futja át. Dante nevét sikítva élvezek magunk közé. Az izomrángásomnak hála ő is követ engem a csúcsra a nevemet hördülve, de viszont az ő magja belém távozik. Fáradtan, pihegve zuhan rám testvérem, én sem vagyok jobb állapotban, szakad rólam a víz, légzésem szaggatott, valamint testemet még meg-megrázza az orgazmus. Dante kicsusszan belőlem, és eltűnik pár másodpercre, majd visszatér. Jelenlegi helyzetben valahogy nem tud érdekelni mit is csinált. Bőven elég annyi h most itt fekszik mögöttem, és szorosan magához ölelve, megnyugtatón szuszog a nyakamba.

Miután mindketten kipihentük a dolgokat még töltöttünk pár órácskát a vízparton. Azaz idióta nem bírta ki még egy menet nélkül, mielőtt haza indulnánk.

- Amúgy mivel jöttél? Sehol sem látom a motorod!  - pakolom be az enyém csomagtartójába a cuccokat.

- Ja, igen! Izé, hát félúton rám támadt néhány démon és lezúzták szegényt. – vigyorog tarkóját vakargatva, én csak szememet forgatom, előbb utóbb kancsal leszek, ha mindig ezt váltja ki belőlem.

- Te vezetsz! – dobom oda neki kulcsaim.

- Király! – pattan fel motoromra miután visszavette vörös bőrkabátját. – Pattanj! – bőgeti fel a motort. Én is visszaveszem kék bőrkabátom, majd neki háttal, de hátának dőlve ülök fel a motorra, lábam a kipufogón támasztom meg. – Akkor irány haza! – indulunk el végre. Tudjátok a hepe-hupás út kocsival is nagyon kellemes tud lenni, nemhogy motorral, pláne sajgó hátsó féllel. Minden egyes bukkanó, fájdalmas nyögést vált ki belőlem.

- Igazi Bumpy ride, nem? – kiállt hátra mosolyogva Dante.

- Mi van?

- Semmi, majd megmutatom! – kacag fel, majd tovahajtunk a naplementében.

MÁSNAP

- Nem akartál valamit mutatni tegnap? – kérdem testvérem, a nappaliba érve.

- Ja, de igen! – teszi le a szelet pizzát kezéből és bepattan a gép elé. Kezét gatyájába törli, mielőtt a gép, indító gombjához ért volna. Megjelenik a loading jel, és töltődni kezd. Én addig mögé sétálok és lehajolva átkarolom nyakát, úgy támaszkodva vállán, figyelem a képernyőt. Pár másodpercen belül kénytelen vagyok az eddig szerelmes ölelésemet fojtássá változtatni, ugyanis a laptop háttere nem más, mint én, mikor a strandon, szex után, csillogó szemekkel pihegek, miközben beborít saját spermiumom, valamint fenekemből Dantéé szivárog.

- Ezt… akartad… mutatni? – kérdem szaggatottan a dühtől.

- Nem, dehogy is! – kapna a laptop után, hogy lehajtsa, de félúton meggondolja magát és inkább épp őt fojtogató karomra fog rá. – Vergil, szívem megfulladok! – sziszegi elfúló hangon.

- Szóval akkor ezért tűntél el egy kis időre az első menet után! – szegezem neki a vádat, még mindig satuba fogva nyakát.

- He-he-he… - nevet fel zavartan.

- Teee… perverz állat! – üvöltöm, majd kabátjánál fogva felrántom és nekivágom a falnak. A dobás olyan erővel sikerült, hogy Dante a fürdőkádban landol, ami három szobával arrébb van. Majd csináltatunk ajtót a lyukak helyére…

A dühtől majd felrobbanva viharzok ki a szobából, természetesen, miután négy egyenlő darabra metszettem a Yamato-val a laptopot.

- Kicsim ne csináld máááár! – hallatszik Dante kérlelő kiáltása.

- Ma a kanapén alszol! – vágom be magam mögött szobánk ajtaját, ami végigvisszhangzik az egész Devil May Cry-on.

- Basszus…

Happy End?

Mondtam már hogy szeretem a bioszt? xD

Csak egy Biológia óra 

By: Kira-sama

Várjuk a biológia tanárt, már csöngő után, padtársammal, és legjobb barátommal, akibe nem mellékesen fülig szerelmes vagyok. Mikor végre beér, a tanár leszid minket, mivel természetesen senki nincs csöndbe. A büntetés az, hogy egész órán állnunk kell. Tom természetesen lehajolva, (így bepucsítva) ír. Így megcsodálhatom formás fenekét. Egy idő múlva észre is veszi ezt a tevékenységem és mosolyogva felegyenesedik, és ide jön hozzám.

-  Csak nem tetszik, amit látsz? – kérdi, vigyorogva miközben megnyalja száját és ismételten behajol előttem. Én nem birok magammal és erősen belemarkolok a kemény párnákba. Ekkor hallom ezt a mondatot a tanártól:

-  És szívó nyaló száj szervük van. – Tom hátra fordul, és a fülembe suttog.

- Dan, a tiéd milyen? – vigyorog rám perverzen.

-  Majd szünetben meg mutatom! – vigyorgok én is.

-  Vigyázz, szavadon foglak! - mosolyog és a továbbiakban mindketten a tanárra figyelünk. Kicsengetés után bent maradunk a teremben, de senki nem foglalkozik velünk, mert utolsó óra volt és mindenki rohant haza. Megvárjuk, míg már mindenki távozik és bezárjuk az ajtót. Szinte azonnal egymás ajkaira tapadunk. Felkapom ölembe így ő lábaival átkarolja derekam, kezeivel nyakam. E miatt éledező férfiasságunk szorosan összesimul, mire mindketten belenyögünk a csókba. Lerakom az egyik padra és letépem gatyáit majd elé térdelek és először kezemmel kezdem el kényeztetni.  Majd nyelvemmel végig nyalok egész hosszán és végül ameddig tudom, bekapom. Szívogatom, nyalogatom, szopogatom addig, míg egy nagy nyögés kíséretében a számba nem élvez.

- Dahn nheked ish szhivhó nyhaló szháj szhervedh van!- mondja, a levegőt kapkodva miközben felhúz egy csókra.  Előszedem a síkosítót és nyomok az ujjamra. Egy ujjamat bele csúztatom miközben másik kezemmel az ismét merev tagon munkálkodom.  

- Bocsi! – suttogok és megcsókolom.

- Shemmi! – mondja lihegve. Mikor már úgy látom, hogy nem fáj, neki becsúsztatom második majd harmadik ujjam.

- Mosthmárh the!- lihegi kéjesen elködösült szemekkel.  Ki húzom az ujjaim és már kezdeném magam bekenni, amikor is ki veszi kezemből a tubust és elkezd ő bekenni. Mikor végzett, fel kell a padról és engem lök, le a földre majd rá ereszkedik tagomra, miközben kezeivel megtámaszkodik mellkasomon, hogy így tartsa magát.

- Annyhira szhexy vhagy! – lihegem, ahogy végig nézek rajta. Ahogy vágytól elnyílt ajkakkal, érzékien vonaglik rajtam. Egyszerűen a látványtól el tudnék élvezni. Nem bírom tovább ezt a kínzást. Fordítok a helyzeten és azonnal vad tempóba kezdek. Ezek után együtt, egymás nevével ajkainkon élvezünk el.

- Szeretlek öcsi! – mondom, vigyorogva miközben magamhoz húzom.

- Én is téged! És csak egy perccel vagy idősebb! – nevet.

- De akkor is idősebb vagyok. – nevetek én is és még egyszer meg csókolom.

Remélem, most már mindenki tudja milyen is nekünk egy átlagos biológia óra.

Vége

Egy kis újdonság a sok szünet után!^^

Miért pont ÉN? - By; Gün-gün

1. fejezet

Jól kezdődik!^^

(Figyelmeztetés: A marcangolás csak azért van, benne mert olyan hangulatom volt -.-” valószínűleg több nem lesz, szóval ne szegje kedvetek a dolog xD, káromkodás

Megj.: Lehet, h 3 név, ismerős lesz néhányatoknak /Anton Gorogyeckij, Szveta, Zavulon/ a neveket Szergej Lukjanyenko Őrség könyvsorozatából vettem kölcsön, de semmi közük az eredeti karakterekhez! Jó olvasást!^^)

- Jóóóó reggeeeelt söpredééék! Önök ismét a Pokol Rádió emberi idő szerinti 5:30-as adását hallják. A mikrofonnál Frankie Elvey….

- és Ammon Blaston… személyesen.

- Az időnk, mint mindig… hmm… pokolian forró!

Szemeim riadtan pattannak ki, egyetlen lendülettel ugrom ki az ágyból és harci pózba vágom magam. Szívem úgy zakatol, mint ha bármelyik másodpercben kirobbanhatna mellkasomból, ezzel ismételten összerondítva szobám, ráadásul nekem kéne visszaraknom, mert anya nem bírja a belsőséget, és higgyétek el nem is kellemes a dolog. Hosszú percekbe telik mire rájövök, hogy az a fránya rádióm kapcsolta be már megint önmagát. Kissé már nyugodtabban, de hullaként (az elfogyott adrenalin miatt) vonszolom magam az említett eszközhöz és egy egyszerű mozdulattal nekivágom a falnak. Darabokra törve hullik a földre. Nem először csinálja ezt, megérdemelte a sorsát, majd, mint egy zsák krumpli, dőlők vissza pihe-puha ágyacskámba. Már csak-csak visszaaludnék, de ekkor anya (az emlegetett szamár) vágja be a szobaajtómat, mely nagy csattanással vágódik a falnak. Én csak nyúzottan húzom fejemre a párnámat.

- Antoska, ideje felkelni drágám! Tudom, hogy hosszasan szoktál készülődni iskola előtt, ezért szólok még időben, hogy tusolj le most, és gyere reggelizni!

- Anya! – rivallok rá – Hányszor mondtam már, hogy NE hívj Antoskának! – förmedek jobban rá, mint kellett volna… sőt… egyáltalán nem kellett volna. A levegő forrni kezdett a szobámban, míg anya testéből lángnyelvek kezdtek kicsapódni. – O-ó… anya… anyuci… édes drága édesanyám… - vékonyodó hangom már-már cincogásra emlékeztet, de ő nem mozdul, érzem, hogy a harag körülvonja auráját. Hollófekete hajából kezdenek előtűnni kecses, de annál élesebb szarvai, szemei vérvörösbe mennek át. – Nekem annyi… - nyögöm inkább már magamnak.

- Anton Gorogyeckij… - szólal meg végül olyan hangon, amitől még maga Lucifer is összeszarná magát, tudjátok, ahogy csak az anyukák tudnak. -… én az anyád vagyok, és ameddig ebben a házban én vagyok a legerősebb, addig nem parancsolgathatsz nekem! ÉRTVE VAGYOK?

- Igen… - dörmögöm. -… átkozott hierarchia! – motyogom alig hallhatón, de kár volt. Az anyák hallása valahogy a százszorosára növekszik mikor idegesek.

- Te kis! – dühödten közeledik felém, megragadja bal karom és egyetlen rántással szakítja ki tőből.

- Vááááá!!! – kapok ’vállamhoz’ és megpróbálom visszafogni a kiömlő vérem. –Váááá! – üvöltve fetrengek a földön.

- Remélem most már megtanultad végre, hogy tiszteld anyádat! – csapkod a levegőben kezemmel a kezében.

- Igeeeen! – ordítom még mindig a földről.

- Helyes! – vált vissza eredeti önmagába a kedves és gondoskodó asszonyba, a lágyabbnál lágyabb hanggal, majd egy angyali mosoly kíséretében távozik, miután elém dobta már porladó végtagom.

- Ahh…- fújom, ki a levegőt lassacskán kezdenek helyreállni a dolgok. Érzem, hogy csontjaim újra kinőnek, izmaim és inaim regenerálódnak, míg én fájdalomtól vergődök. A folyamat befejeztével teljesen leizzadva tolom magam ülő pozícióba. A regeneráció sokkalta fájdalmasabb, mint maga a végtag elvesztése. Hátamat az ágy oldalának vetve támaszkodom, míg hátravetett fejem a takarón pihentetem. Enyhén fájóan ropogtatom ki új karom. – Utoljára 174 évesen büntetett meg íj módon… különös… miért pont most? – nem töprengek sokáig a dolgon csak addig, míg újra képes vagyok talpra állni. Bezárkózom a fürdőmbe, és a zuhany alatt hosszasan engedem magamra a hideg vizet. Fura mi? Démon vagyok, mégis a hideg esik jól. Vagy húsz perc után támolygok csak ki a zuhany alól, mikor már mindenem elgémberedett. Törölközés után szokásos ruháim vettem fel, ami egy egyszerű sötétkék farmerből és egy rövid vörös, fekete skótkockás ingből áll. Törölközővel a nedves, vérvörös tincseimen, sétálok le az emeletről. A konyhában a reggeliző húgommal találom szembe magam, ki elválaszthatatlan a mobiljától.

- Hallottam összekaptatok kicsit anyával. – szólal meg fel sem nézve a kütyüből, nem gúnyolódik, csupán kijelentette a dolgot, majd tesz egy kanál müzlit a szájába és úgy nyomkodja tovább a készüléket. Függőséget okozó, idióta, emberi találmányok! – Nem valami jó hangulatban ment el! – pillant fel rám. – Karod?

- Megvan… - körzök, egyet vállammal mitől kellemesen roppan egy nagyot. Hűtőhöz érve kiveszem a tejet és beleiszom a dobozba, most valahogy elég ennyi, nem érzem magam éhesnek. Majdnem a felét felhajtom, majd visszateszem a maradékot.

- Anya nem szereti, ha beleiszunk a dobozba! – figyelmeztet monoton hangon hugicám.

- Amit anya nem tud, az nem fáj neki! – vigyorgom.

- Jobban mondva, amiről anya nem tud, az nem fáj NEKED!- jegyzi meg epésen, egy halvány mosoly kíséretében.

- He-he-he!- gúnyolódom – De viccesek vagyunk ma… kis humor zsák! – csak szemforgatást kapok válaszul. Visszatérek a fürdőbe megszárítani és beállítani hosszabbra hagyott tincseim. Mint mindig, most sem sikerül megrakoncázni neveletlen fürtjeim. Nem elég, hogy a színe miatt néznek rám furán a suliban, de még csak beállítani sem tudom egy normális stílusba. Nem csoda, hogy állandó gúnyolódások célpontja vagyok. Egyetlen barátom Othen Elvey, a nálam vagy 7 centivel magasabb, szőke srác, aki a kedveltek közé tartozik. Gondolom ismerős a neve, jól tippeltetek ő a rádiós sztár Frankie Elvey, édes drága kisöccse, és még most sem tudom megérteni, hogy miért velem barátkozik?

Már épp válltáskám veszem fel, mikor kopogtatnak.

- Pokoli reggelt, Anton! – mosolyog az ajtóban Othen.

- Kössz… megvolt! – dünnyögöm félrepillantva – Mehetünk? – ő egy bólintással válaszol. – Szveta, elmentem! – kiálltok át vállam fölött húgomnak, mielőtt bezárnám az ajtót. Megindulunk a néhol, vérrel szennyezett, macskaköves járdán, miközben emberek fájdalommal telt sikolyai kísérik utunk. 10 perc ’néma’ séta után Othen megelégeli a dolgot és megszólal.

- Na, jó, nem bírom tovább! Mi ez a letargia?

- Semmi, csak nem volt valami kellemes reggelem. – ásítom el a végét.

- Hát… akkor nem biztos, hogy ez a legjobb időpont rá, hogy elmondjam, deeeee…

- Nyögd már ki! – morranok rá.

- … holnap elutazom az unokatestvéremhez, mélyen délen lakik, és nála fogok tölteni egy hetet, így nem foglak tudni megóvni téged… tudod kiktől.

- Cöh, soha nem is kértem, hogy megvédj azoktól az idiótáktól! – ripakodom Othenre, ki fel sem veszi a dolgot.

- Ne komolytalankodj! Tudod, mennyire aggódom? – Othen hangja olyan komolyan hangzott, hogy tényleg megszeppentem.

- Héj! – ragadom meg vállát és magam felé fordítom őt. – Tudok magamra vigyázni! – mosolygok sötétkék szemeibe nézve.

- De ha történik veled valami…

- Akkor feltétlen bosszút állok a fickón, vagy fickókon! – vigyorodom el szélesen és enyhén pszichopata módon.

- Én is ettől tartok - sóhajt föl – Én azt akartam mondani, hogy azonnal hívj fel és már itt is vagyok!

- Jaj, ne aggodalmaskodjál! Nagy kisfiú vagyok már! – mosolyogva indulok meg a sulikapu felé. Ugyanis közben megérkeztünk. A rácsszerkezetes kapu, már évezredek óta magasodik az iskola épülete körül, több mint 500 méteres átmérőben. A 3 méterenként felszúrt emberi fejek hirtelenjében egyszerre kezdenek üvölteni.

- Basszus! – rikkant fel Othen, holott ritkán, sőt szinte sose lehet őt káromkodni, hallani, ezért is érthető megrökönyödött pillantásom. – A jelző! 2 perc múlva csengetnek! – ragadja meg karom, és futásnak ered velem együtt az ódon kőkastély felé.

Már az épület félhomályos, sivár folyosóján loholunk, sehol senki, de nem is csoda, hisz a csöngő már megszólalt, ilyenkor már senki nincs a termen kívül, mivel a legtöbb tanárnak olyan a személyisége, mint anyámnak, és a suliban nincs megtiltva a diákok testi fegyelmezése, így jobbnak látják nem kikezdeni velük. Az első óránk nem közös, ezért Othen betaszít engem az 51-es terembe majd nyomban tovább áll. Nehéz csend ül a terembe és mindenki engem néz. Tyű de jó napom van! A tanár szeme ijesztően villan rám, de nem szól semmit, ezért egy halk bocsánat után helyemre sunnyogok, vagyis inkább szeretnék, de azaz átkozott Lewin elgáncsol, és a földön landolok. Hangos nevetés rázza meg az osztályt, társaim nagy része kacag, a többiek inkább nem szólnak semmit, túlságosan tartanak a tanár reakciójától, vagy csak egyszerűen nem értékelik ezt a kibaszott mókamestert!

- Na, mi van te kis nyomoronc? – pillant le rám, pc-i megcsillannak a neon fényében, barna, szőke melírrel díszített haja eltakarja az egyik kígyószerű, borostyán szemét – Felnyalod előttem a flasztert? Helyes! – kacag fel gonoszan – Tudod, hol van a helyed! – Hogy én mennyire utálom ez a faszt! Már első évben engem spécizett ki magának és az óta nem hagy egy perc nyugtot se. De nem, nem hagyom magam felhergelni. Feszülten kifújom a levegőt, de egyszerűen nem bírom ki, és felállás előtt ráköpök a cipőjére, majd gyorsan helyemre sietek. – Te kis… - hördül fel de, a tanár torokköszörülése megakadályozza a folytatásban. Heh, na, mi van? Gyáva! Nem is vártam mást tőle. A kis bandája nélkül semmit sem ér.

- Anton, Lewin, iskola után bennmaradtok! – hallatszott az ítélet – Büntetés! – Faja. Pár perccel később, egy összegyűrt papír landol a fejemen, majd előttem esik a padra. Kinyitom a fehér üzenetet, amin egy ocsmány firka volt látható, ami mindem bizonnyal engem ábrázolt (már csak a vörös hajszín miatt is) amint épp kibelezve, karóba húznak. Csak a szememet forgatom. Kétség sem fér hozzá, hogy ki küldte. A megfelelő irányba pillantva a vérszomjas Lewint látom meg, amint felém fordulva, áthúzza hüvelykujját nyaka előtt, majd felém mutat. Hű de ijesztő…

Csöngetéskor, dühödten igyekszik hozzám, de Othen megelőzte őt. Előbb ideért az emeletről, mint ahogy, Lewin tervezte, így azonnal megváltoztatta a menetirányt kis talpnyalói felé. Cöh!

- Anton, már megint mit csináltál? – pillant a tomboló Lewin felé.

- Semmit! – vágtam rá rögtön, tettetett felháborodásával.

- Anton!

- Csak… a régimódi cipőtisztítást gyakoroltam, de elfelejtettem mi jön a csula után! – kuncogok fel.

- Anton! – dühe érzékelhető hanglejtésében.

- De, ő kezdte! – mutogatok most már tényleg felháborodottan a tettesre, ki észrevesz ezt, morog valamit, de aztán visszafordul talpnyalóihoz. – Tudod mekkorát zakóztam miatta? És még a lenéző beszólását is el kellett viselnem!

- Tudom… hogy nehéz kérés, de próbáld meg visszafogni magad egy hétig! – remény telve, ám de aggódón néz le szemeimbe és kezem után kap – Kérlek! – hangja már-már suttogásba megy át.

- Rendben… - préselem ki nehezen ajkaim közül. Ez az arca mindig meg tud győzni, valahogy ellágyít.

- Köszönöm! – leheli immár nyugodtan, majd elengedi a kezem, és leül a mellettem lévő padba.

Én is leülök, és a nap csigalassúsággal halad tovább, de egyszer csak mégis véget ér. Már állnék fel, de egy csapat lány arrébb lök, így vissza zuttyanok a székre. Megbotránkozva nézek utánuk.

- Zavulon-sama, kérlek, várj meg!- sipítja az egyik szőke.

- Igen, kérlek! – hallatszik a másiktól.

- Hadd tartsunk veleeeeed! – nyávogja a barna, Zavulon ingujjába kapaszkodva.

- Felőlem azt csináltok, amit akartok! – szól Zavulon, minden érzelemtől mentes hangon, majd elindul kifelé, miután leporolja a lány, ingujján hagyott nem létező mocskát, de mielőtt kilépne az ajtón, felém pillant. Tudjátok ő az a ’tipikus, de mégsem’ személyiségű, menő srác. Általában 3 fajta, menő személyiség létezik. A normális iskolákban az egyik fajtából található egy, de nálunk, mind a háromból akad. Az első a hülye barom, aki fűbe-fába beleköt, bandavezér típus, öntelt és álszent, de egyedül nem ér semmit, ezért jár csordában. Ez lenne Lewin. A második a suli kedvence típus, a mindig mosolygó jó sportoló, mindenkivel atyáskodó típus, akit mindenki szeret. Ez lenne Othen. És végül van a nemes vérvonalú, hallgatag meglapuló személyiség, akiért odavannak a lányok a titokzatossága miatt, és arról álmodoznak, hogy majd ŐK meglágyítják a jégbe fagyott szívét. Csak a fejem csóválom a képtelen gondolatra. Na, ez lenne Zavulon. Az ő fajtája a legveszélyesebb, sunyi és alattomos, de jól titkolja. Pillantásunk találkozik, de csak egy pillanat töredékére. Egy sunyi mosolyfélét küld felém. Megrázva magam, sóhajtozva indulok a 666-os büntetőszoba felé.

- Megvárlak a kapuban! – szólt utánam Othen, én csak bólintok, mivel tudom, úgysem tudom lebeszélni róla. Kopogás nélkül nyitok be a kissé zsúfolt terembe. Úgy látszik ma sem tétlenkedtek a tanárok. Leülök az egyetlen szabad padba, Lewin tüzes pillantásaival kísérve, de valahogy nem tud érdekelni. Firkálgatással ütöm el az időt, amit itt kell eltöltenem. Az óra leteltével azonnal elhagyom a termet, sietős léptekkel, mivel tudom, itt nyüzsög valahol Lewin bandája. Épp szekrényem zárom, mikor felbukkan az emlegetett csürhe a vezetőjével együtt. Már csak ez hiányzott.

- Piroska! – szinte köpi gúnynevemet Lewin.

- Anyád! – csapom be szekrényem, ő csak vicsorog.

- Azt hitted megúszhatod egy kis figyelmeztetéssel?

- Igen azt hitte, sőt tudja! – hallatszik meg mögöttem Othen fenyegető hangja, mire még én is összerezdülök, holott nem nekem szólt.

- Ne szólj bele Othen! – nyeri vissza önuralmát – Nem a te dolgod!

- Nagyon is az én dolgom, ha valaki fenyegetni meri a legjobb barátom! – teszi vállamra, nagy, meleg kezét!

- Cöh… azt hiszed, nem tudom? – sziszegi Lewin egy féloldalas mosoly kíséretével Othennek. – Jövő héten nem leszel! – szegezi neki a tényt, majd rám siklik tekintete. – Nem lesz senki, aki védhetné a szaros kis segged, Vöri! – a hatás kedvéért már távozva veti vissza a válla felett: - Hétfőn látjuk egymást! – majd távoznak.

- Hát ez már jól kezdődik! – nyögöm táskám vállamra véve és elindulunk a kijárat felé, de még egyszer a kihalt, sötét folyosó felé fordulok.

- Mi van? – néz vissza Othen mikor észreveszi, hogy nem követem.

- Ja, semmi, csak… úgy éreztem, hogy figyel valaki! – morgom a sötétséget pásztázva, majd inkább hozzá sietek. Szeme vörösre vált és komoly képpel, néz körbe ő is.

- Szerintem hallucinálsz! –mosolyog rám és újból elindulunk kifelé. Én csak vállat rántok.

Ekkor még nem is sejtettük, hogy mennyire igazam volt. Egy vörös szempár villan fel az immár teljesen kihalt folyosón, majd feltűnés nélkül visszakúszik a homályba, egy öntelt nevetés kíséretében.

Folyt. köv.