4. fejezet :D

Az újonc 4. fejezet By; Gün-gün

Elhatározás

Már jócskán egy hete ugyanazt a frusztráló álmot látom. Kezdem magam miatta idegesen érezni, de kibírom, és nem szólók a többieknek, mert egyre több és több információ jut a birtokomba. Sikerült elcsípnem szavakat, és néha-néha mondattöredékeket is. Például rájöttem, hogy valamiféle belháború dúlt, majd arra is fény derült, hogy a fehér kabátos férfi… az apám. Már a gondolatra is összeszorul a torkom, de jelenleg jobban foglalkoztat, hogy ki volt az a másik fickó. Azt eddig is tudtam, hogy nem igazán mondhatnám magam heteronak… sőt, jobban mondva egyáltalán nem! Nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, mikor ÚGY gondoltam volna valamelyik lányra. Na de hagyjuk! Az viszont kiakaszt, hogy 6 évesen már… - túrok csurd vörös képpel tincseimbe mikor is nekimegyek valakinek a folyosón.

- Oh, sajnálom! – hajolok meg.

- Á, Akira, épp téged mentelek kirángatni a szobádból! – vigyorog le rám Aoi – Már egy hete nem mozdultál ki onnan! – tekintete, és hangsúlya komolyra vált. – Aggódtam! – szorít hirtelen magához.

- Izé… sajnálom! – dünnyögöm vállába, mikor is háta mögött Drake villogó szemeivel találkozik tekintetem. Pár másodpercig gyilkosan figyel, majd, mint egy sértett díva elvonul. – Ebbe meg mi ütött? – kérdem Aoitól, ki őt figyelte, miután elengedett. Az arcán különös érzelem látszott, amit még nem tudnék behatárolni, mintha elmerengene valamin…

- Ne is foglalkozz vele! Hagyd csak rá! – legyint, és visszatár régi önmaga – Rossz napja van.

- Értem.

- Jössz egyet sétálni? Gondolom el vagy gémberedve. – mosolyog – Ja, és a kutatólabornak is van egy kis meglepetése számodra, úgyhogy először menjünk le! – ráncigál maga után. Hiába az egyik legfontosabb hely az épületben, én mindig is utáltam a labort, de ugyanúgy a gyengélkedőt is. De meg is van rá az okom. Egyetlen egyszer kerültem le oda, kb. egy évvel ezelőtt. Megkértek, hogy teszteljek egy új fegyvert, mely először furcsán füstölni kezdett, majd felrobbant a kezemben. Nem lett súlyosabb bajom, csak a kezem megégett egy picit, de azért benntartottak pár nap megfigyelésre. Igazság szerint nem bántam annyira, mert akkoriban még csak tanuló voltam, és így kaptam pár nap pihenőt… de sajnos nem számítottam rá, hogy olyan dolgoknak leszek szemtanúja, melyeknek nem kellett volna. Legalábbis akkor még nem voltam rá felkészülve. Egyik éjszaka riasztást kapott az ügyeletes orvosi egység, hogy az aznap esti akció nem úgy sült el, mint ahogy kellett volna. Hat sérültet hoztak be, borzasztó állapotban voltak. Csonka végtagok, harapásnyomok, és rettentően csúnya nyílt sebek szerte a testükön. Borzalmas látványt nyújtottak! A helyhiány miatt az egyik fickót az én kórtermemben helyezték el. Neki nem volt komolyabb baja… legalábbis nem látszott. Megkérdeztem mi történt, mire azt válaszolta, hogy a vámpírbanda, kiknek a megsemmisítésre küldték ki őket, hatalmukban tartott egy nagyobbacska csoport vérfarkast, akiket rájuk uszítottak, és miután legyengítették őket, támadtak csak rájuk, így könnyedén elsöpörték azt a maroknyi vadászt. Miután beszélgettem vele egy kicsit, lefeküdtem aludni. Reggel nagy sürgés-fogásra ébredtem, a mellettem lévő ágynál három nővár, és két doktor tevékenykedett. Közelebb sétáltam, a férfi rám nézett és elmosolyodott, majd láttam, hogy a fények kihunynak mogyoróbarna szemeiből. Engem félre löktek és megpróbálták újraéleszteni, de hiába. Mint később kiderült, belső vérzése volt. Soha nem fogom elfelejteni, mikor először találkoztam szemtől szemben a halállal.

- Aoi-san, Akira-kun! Végre ideértetek! – hallom meg a kutatóközpont vezetőjének hangját. Mégis mikor jöttünk meg? Túlságosan is elkalandoztam.

- Dimitrij-sama! – hajlunk meg.

- Srácok, megmondtam már, hogy ne samázzatok! Nem vagyok japán! - tol le minket.

- Oké-oké, csak ne harapd le a fejünk! – emeli fel védőn, de vigyorogva kezeit Aoi.

- Izé… mi lenne a meglepetés? – kérdem meg végül.

- Tényleg! Majd elfelejtettem, gyertek utánam! – int felénk, majd elindul a labor egyik kisebb szekciójába. – Nos, több érdekes dolgot is kifejlesztettünk! – vigyorog, mint a tejbe tök. – Azt választod, amelyiket csak szeretnéd Akira! – tárja ki a hatalmas polc előtt karjait, melyen különböző, furcsábbnál-furcsább fegyverek díszelegnek.

- Aszta! – ámul el Aoi, de engem inkább elszörnyeszt ez a groteszk látvány.

- Ezek… - kezdek bele a mondatba, de befejezni már nem tudom.

- Igen, olyan csodálatosak lettek! – ugrik ki mindjárt bőréből Dimitrij.

- Aha… - húzom el számat.

- Azt választod, amelyiket csak szeretnéd Akira. – áll arrébb az útból, hogy jobban szemügyre vehessük a fegyvereket. – Na, csak bátran! – taszít rajtam egyet. Szemem végigfuttatom a polcokon, de nem igazán látok olyat, amelyik az én ízlésem lenne. Bezzeg Aoi kapásból már hármat kipróbált. Az egyikkel kis híján felnyársalta az egyik segédet, de szerencsére csak a laborköpenyét sikerült a falhoz szegezni. Szegény csaj nagyon megszeppent. Vicces látvány volt, főleg mikor Aoi odament segíteni, a csajszi be is ájult. Hát igen, Aoi mindig ezt váltja ki a körülötte lévő lányokból, bár még soha nem láttam egyel se. Mindegy is, térjünk vissza a fegyverekhez.

- Na, kölyök, sikerült valamit választani? – tér vissza mellém Dimitrij.

- Az ott mi? – akad meg a pillantásom, a legfelső polcon lévő, egyetlen tárgyon.

- Jó választás! – csapja össze tenyereit, majd lehalássza legfelülről. – Uhh… el is felejtettem milyen nehéz! – lihegi – Add gyorsan az ügyesebbik kezed! – felé nyújtom, ő két pillanat alatt a felkaromra csatolja az eszközt.

- Nem értelek. – pislogok értetlenül – Nem is nehéz, olyan, mint ha egy karórát viselnék. – emelgetem karom, mire ő csak döbbenten figyel.

- Emlékeztem rá, hogy erős vagy, de… hagyjuk is! Szóval ez a kis szépség úgy működik, mint egy nyílpuska, csak sokkal könnyebb egy harcban használni, mint a kétkezes verziót. Látod az a 2 pecket a csuklód alatt? Nyomd meg a jobb oldalit! – amint lenyomtam, az eszköz két oldala mozgásba indul, 20 centiméteres hossza kicsapódik, íjformát öltve.

- Váo!

- Lesz ez még jobb is! – vigyorog – Célozz a bábura, és nyomd le a másik pöcköt! – miután lenyomom, olyan sebességgel lövi ki az alig 6 centis karót, ha nem rólam lenne, szó tuti elsodorná használóját, a baba, amit eltaláltam leszakad láncáról és nagy puffanással ér földet. Odasietek megnézni, de amint odaérek, nem hiszek a szememnek.

- Ez… durva! – fogom meg a láncot, amit véletlenül a baba helyett találtam el.

- Ó igen, eléggé fel van turbózva a kicsike! Nos, jó szórakozást hozzá! – vereget hátba. – Aoi már vár rád kint. – körülnézek, észre se vettem, hogy kiment. – Ja, a töltényeket felvitetem a szobádba! – kiállt utánam.

A délután többi részét Aoival töltöttem, kint a kertben, semmiségekről beszélgetve, az új fegyverem próbálgatva, de valahogy állandóan éreztem egy szúrós tekintetet a hátamban, de mikor hátra fordultam senkit sem láttam. Fura. Mikor este visszatérek szobámba, majd felbukok a közepére helyezett ládába.

- Bakker! – tolom arrébb az útból a töltényekkel telt ládát. Egy gyors zuhany után ágyamba vetődök, és szinte azonnal el is alszom.

Már megint ugyanott állok a mezőn, elindulok a megszokott irányba, már meg sem próbálom elkapni magam, inkább félre állok… ugyan az a jelenet hetek óta, már kezdem unni. Ismét a fekete csuklyáskabátos fickó kezében vagyok… XXX … a medál a nyakamba kerül, ám ezúttal, hatéves énem maradásra bírja a férfit.

- Ideje lenne felfrissíteni az emlékezetem nem? – hallom saját hangom – Eleget játszottál velem!- rántja le hatéves énem a csuklyát… Haruka fejéről????? – elképedek. Ez nem lehet igaz!

- Végre, emlékszel! – emeli vörös tekintetét, egy féloldalas mosollyal kísérve, enyémnek. Ez hogy lehet? Miért lát most, ha eddig nem? Lassú megfontolt léptekkel közeledik felém, majd megáll előttem, és végigsimít arcomon. Nem tudom miért, de belebújok simításába, mint egy kismacska. Miután elhúzza, kezét egy fehér rózsa van benne. Megfogja az én kezem, és finoman belehelyezi az albínó virágot, majd ráhajtja ujjaim, végül egy hosszú csókot nyom kézfejemre, mire arcom azonnal a paradicsom színét veszi fel. – Már régóta várok rád! – azzal ismét eltűnik…

Már hajnalodik, mikor magamhoz térek, az ágyamban, leizzadva, lihegve, mintha lefutottam volna a fél maratont.

- Ilyen nincs! – lihegem – Ez lehetetlen! –ülök fel nagy nehezen, és arcom tenyereimbe temetem. – Miért pont Haruka?

Ujjaim között kipillantva érdekes dolgot veszek észre. Éjjeliszekrényemen ott pihen egy… fehér rózsa. Elképedve emelem fel fejem, majd remegő ujjakkal nyúlok a virág után. Ez volt az utolsó csepp! Most már kiderítem, mi is folyik itt! Elhatározásom megingathatatlan lett.

Hirtelen felpattanok az ágyról. - Haruka készülj, mert kifaggatlak! – szorul meg fogásom a rózsa körül, mire vérem vékony csíkban festi vörösre azt.

Folyt köv.

Sztárparádé ala Miyava avagy mindig vigyázz az ikrekkel ( B.A.P ficc + saját szereplő)

Sztárparádé ala Miyava avagy mindig vigyázz az ikrekkel

1.  fejezet

Yongguk pov.

Szeretek híres lenni és a Babyket is nagyon szeretem, de a sasaeng fanokra nagyon mérges vagyok. Az egy dolog hogy engem zaklatnak, ezt már nagyjából kezdem megszokni, de hogy a kérésem ellenére is követik meg zaklatják testvérem az már nekem is sok. Nagyon féltem Őt ezért megkértem az ügynökséget hogy vigyék egy biztonságosabb helyre. Találtak egy viszonylag ismeretlen országot úgy emlékszem talán Magyarország a neve a helynek. Megbeszéltük Yongnammal hogy minden nap beszélünk, de nekem így is nagyon fáj. Bár van, akinek nálam is jobban fáj. Itt most felvetődik bennetek a kérdés vajon ki is az a szerencsés lány. Hát el kell, keserítselek titeket drága testvérem párja nem más, mint a bandánk legfiatalabb tagja Zelo. Körülbelül fél éve jöttek össze mindenki legnagyobb örömére. Nagyon aranyos volt, ahogy kerülgették egymást. Ezek az emlékek még most is mosolyt csalnak arcomra bár ezzel egy időben fájdalom is mar a szívembe. ~ Nekem miért nincs senki, akit így szerethetek? ~Teszem fel magamban újra és újra a kérdést. Ekkor még nem tudtam mi is vár rám…

Alex pov.

Sziasztok, a nevem Dankó Alex 21 éves egyetemista vagyok és teljesen meleg. Nem rég jöttem rá és nem is mondtam el senkinek. Imádom a Kpopot fiú létemre ezért nincs sok barátom. Akik vannak azok is csak a haveri szintet súrolják és leginkább a munkahelyemről vannak haverjaim. Muszáj dolgoznom, mert a szüleim nem Pestiek nekem meg fent kell tartanom az albérletem. Anyanyelvemen kívül letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angol és koreai nyelvből. Utóbbit rajongásom miatt. Minden nap a suliból rögtön megyek a munkahelyemre. Pincérkeddek egy hotel éttermében. Szeretek itt dolgozni, mert sok embert meg ismerhetek ez által. A főnök szeret, mert szerinte van tehetségem és a nyelvi tudásomat is értékeli. Vége az iskolának és megyek dolgozni. Szerencsére hamar oda érek, mert nincs messze. Lepacsizok a fiúkkal és puszit adok a lányoknak. Átöltözök és már munkába is állok. Mikor itt vagyok, sokan megbámulnak. Lányok fiúk vegyesen. Most kérdezhetitek, hogy mi olyan nagy szám bennem. Higgyétek el én sem értem. Vállig érő egyenes szőke hajam van és tengerkék szemem. Sokan kérdezik, hogy festem-e a hajam, vasalom –e vagy, hogy hordok-e kontaktlencsét, de minden kérdésre nem a válaszom. Ilyenkor felfogom a hajam és el is indulok a vendégekhez. Meglátok egy ázsiainak kinéző figurát az egyik asztalnál így oda indulok.

-  Jó napot! – köszönök, először angolul majd mikor látom, hogy nem értét ismét megszólalok ezúttal koreaiul.

-  Jó napot! Én leszek a pincére! Mit hozhatok?

- Jó napot! - mosolyog. – Nagyon jól beszél koreaiul. – dicsér meg.

-  Köszönöm. - mosolyodom el én is. - De kérem, ha nem baj, akkor tegezzen, körülbelül egy idősek vagyunk.

- Oh… köszi. – mosolyog még mindig és elkezdi nézegetni az étlapot.

- Egy kávét 2 cukorral tej nélkül és egy csokis sütit. –adja le a rendelést.

- Igen is! – bólintok és bemegyek hátra leadni a rendelést. Megkapom, felpakolom egy tálcára és kiviszem.

- Tessék. – teszem le elé.

- Köszönöm. Lehet egy kérdésem? Már persze ha nem sietsz. - néz aranyosan.

- Persze! Most rá érek kicsit! – mosolyodom el.

- Most vagyok itt először és még itt is leszek egy ideig. És kéne egy idegen vezető. Nem ismerek itt senkit és te jó társaságnak tűnsz. Leszel az idegen vezetőm?

- Persze szívesen! – mosolygok és leírom a számon egy papírra.

- Tessék, itt a számom 3-kor végzek, itt utána mehetünk.

- Oké majd hívlak! – mondja vigyorogva. Olyan ismerős ez a vigyor…

- Szólj, ha fizetni akarsz! – mondom, ég mielőtt elindulok a következő asztalhoz. Hamar fizetett majd elment. Gyorsan letelt a munkaidőm. Gyorsan átöltöztem és a portánál vártam, hogy végre csörögjön a telefonom. Csengő hangom a B.A.P –től az One Shot. Imádom ezt a számot nem véletlenül ez a csengő hangom.

- Igen? – kérdezek bele mintha nem is tudnám, hogy ki lehet az.

- Szia! Én vagyok! Gyere, a 103-as szobába a portán már szóltam fel engednek.

- Oké! – tesszük le a telefont és én elindulok a lift irányában, mert a szoba a másodikon van és most nincs kedvem lépcsőzni. Felérek és nézem a szoba számokat, amikor végre megtalálom, kopogok.

- Szia! – tátog és int, hogy menjek be. Épp telefonál, ezért csak halkan jövök be és leülök a kanapéra hogy ne zavarjak.

- Én is szeretlek kicsim! – mosolyog a telefonba szerelmesen. – Persze! Meg ígértem, hogy veszek valamit nem? Igen meg jegyeztem. Mond meg a többieknek is főleg Gukkiet. - itt egy kis szünetet tart. Gondolom, a telefonból válaszolhatnak neki.- Oké! Szia! Majd még beszélünk! Oké!- teszi le még mindig mosolyogva a telefont.

- Most jut eszembe még be sem mutatkoztunk. Dankó Alexander, de az Alexet jobban szeretem. – mondom egy vigyorral arcomon miközben jobbat kézfogásra nyújtom.

- Örülök Alex, én Bang Youngnam vagyok!- mutatkozik be ő is megrázva kinyújtott kezemet. Én meg dermedek… Youngnam… Gukkie…

- Egy gyors kérdés… bár inkább kijelentés… - mondom komolyan.

- Ha most azt akarod mondani, hogy meleg vagy és én vagyok, a típusod sajnálom, de van barátom. – teszi maga elé kezét védelmezőn.

- De hülye vagy! – röhögök fel. – Nem ezt akarom mondani. És amúgy is ezt már levettem az előző telefonból. – mosolygok.

- Ugye te a B.A.P-es Bang Yongguk ikertestvére vagy? – kérdem komolyan, de határozottan.

- I.. Igen! Nem! Nem és nem! Te is rajongó vagy? – vált szomorúvá hangja.

- Igen az vagyok, de én a jobb fajtából való vagyok. Vagyis vigyázok rád! Mert biztos jó oka volt annak, hogy pont ide jöttél!  Ha jól értem a szavaidból, akkor a fanokkal volt a gond. – mondom mosolyogva. Hát igen ez én vagyok . A dumagép.

- Mi? Meg védesz? Nem akarsz tőlem semmit?- néz értetlenül.

- Mi? Dehogy! Mint az előbb is mondtam én nem vagyok sem őrült sem sasaeng. –gondolkodom. – Bár ha sasaeng az ember, akkor őrült is. Na, mindegy a lényeg hogy míg itt vagy meg védelek. Meg ígérem!- teszem a szívemre kezem mosolyogva. – Na, akkor indulhatunk? – kérdem vigyorogva és elindulok az ajtó felé.

- Uh.. persze! És köszönöm! – mondja mosolyogva és jön ő is utánam.

- Ez nálam alap. A barátaimra vigyázok, mert nincs belőlük sok. Nem nagyon barátkoznak velem. – mondom a liftben egy keserű mosoly kíséretében.

- Na hova szeretnél menni? – kérdem ismét egy 1000 wattos mosollyal arcomon.

-Hmm.. Nem tom. És nem értem miért nem barátkoznak veled. És akkor most barátok vagyunk? – néz rám reménykedve. – Tudod, nekem sincs sok barátom.

- Akkor ezt túltárgyaltuk. És mondjuk, menjünk a hősök terére. Mit szólsz? – kérdem, már mikor kiérünk a szálló elé. Meglátom a buszt a megállóban ezért meg gyorsítom lépteim és mielőtt bezáródnak az ajtók pont föl pattanunk.

- Bocsi csak ilyenkor ritkán jár! – nézek rá mosolyogva.

- Semmi gond!

- Ha nem baj esetleg meg kérdezhetem, hogy kivel jársz? Már csak azért kérdeztem, hogy hallottam a telefont meg ilyenek- mondom izgatottan, de zavartan.

- Uh, végül is mért ne! Zeloval kb fél éve. – mondja egy szerelmes mosollyal arcán. Látszik, rajta hogy mennyire szereti a maknaet.

- Ez tök jó! Biztos aranyosak vagytok együtt! – nevetek rá de azért el is szomorodom.

- És neked van valakid? – kérdi érdeklődve.

- Nem! Nincs! Sajnos a szerelemben nincs szerencsém! – mondom egy szomorú sóhaj kíséretében és lehajtom fejem. Egy pár pillanat alatt összeszedem magam és felemelem fejem és kinézek az ablakon.

- Basszus! Gyere! – ragadom meg a kezét és az utolsó pillanatban leesünk a buszról. Egymásra nézünk és elkezdünk szakadni a röhögéstől.

- Bocsi csak nem nagyon figyeltem! – mondom még mindig fülig érő szájjal.

- Semmi gond! Yongguk is ilyen figyelmetlen volt régen. Még mielőtt vezető lett.

- Ó értem! Na, gyere! – indulok el a tér fele nyomomban vele.

- Fagyiii! – szalad el mellőlem és visszatér kétszer két gombóc  csoki fagyival.

- Áááá a kedvencem! Köszönöm! – veszem el az egyiket. – Gyere, üljük le oda –indulok el a pad fele és le is ülök, hogy senki ne foglalja el. Csendben elnyalogatjuk a fagyijainkat, amikor meglátok egy csapat lányt. Akiket történetesen ismerek és elég őrültek. Egyszer véletlen be tévedtem egy club találkozóra és khm egy találkozó elég is volt.

- Yongnam! – biccentek fejemmel a csapat felé. – Ne ijedj meg, de őket lehetne a magyar sasaengeknek nevezni.

- Basszus! Most mit csináljunk? – kérdi teljesen ki akadva.

- Nyugi! Nyugi! Bár milyen hihetetlen, de nem szeretik a melegeket! – mondom egy mosoly kíséretében. -  Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.

- Értem! – és elgondolkozik, és rá jön, mire gondolok.  Átkarolja nyakam és magához húz, pont úgy mintha csókolóznánk.

- Bocsi! – suttog és én is átkarolom őt. Mikor már halljuk, hogy elmentek elengedjük egymást.

- Köszönöm, hogy ennyit segítesz, és hogy nem löktél eléjük. – mondja mosolyogva és megölel.

- Mondtam, hogy megvédelek nem? – vigyorgok rá miközben én is megölelem őt. – Na, gyere, menjünk vissza. Kezd sötétedni.

- Oké! – áll fel és elindulunk a szálloda felé. Hamar visszaérünk. Egész a szobáig kísértem, hogy lássam, biztos haza érkezik.

- Na, én megyek haza! – indulok el, de kezem után kap.

-  Légyszi maradj itt. Egyedül vagyok itt és ráadásul nincs itt senki, akit ismerek. Legalább te maradj itt! Légyszi! – kérlel az összes aegyoját bevetve. Elnevetem magam.

- Ez nagyon cuki! – nevetek. – Okés maradok, de azért ruhát adj légyszi. – kérem meg mikor már beléptünk a nappaliba. Elmegy, a hálóba ruhákért majd oda adja nekem.

- Menj fürdeni én addig telefonálok. – mosolyodik el. Ebből rögtön leveszem, hogy kit is hívhat. Bemegyek a hatalmas fürdőbe és jó meleg vízzel gyorsan letusolok. Felveszem a Yongnamtól kapott ruhákat és kimegyek. Ahogy ki lépek látom, hogy még mindig telefonál.

- Te nem vagy normális… Nem nem kell ilyet csinálni! Jó! Szia! – teszi le igen mérgesen a telefont.

- Mehetsz fürdeni! – szólalok meg fáradtan és elfekszem a kanapén.

- Jó! Sietek! Jó éjt! – megy be már kicsit nyugodtabban. Én meg próbálok fent maradni, de a fáradtság legyűrt. Nagy vihar tombolt az éjszaka ezért én is felébredtem a villámlásokra, a dörgésre. Nem sok minden van, amit félek, de ez az egyik, amitől nagyon. Ordítva ébredek fel és sírni is elkezdtem. Yongnam fut ki gondolom a kiabálásom miatt.

- Mi… Mi történt? – kérdi álmosan, de aggódva.

- Se… Semmi! – mondom szipogva még mindig sírva. – Bocsánat csak félek a viharoktól. – suttogom, magam elé miközben egy párnát ölelek magamhoz.

- Jaj, ne sírj! – jön oda hozzám. Leül és megölel. – Ez csak egy kis vihar. Úgy jobb lenne, ha velem aludnál? –kérdi, miközben hátam simogatja, hogy meg nyugodjak.

- Ha nem baj, akkor esetleg lehet? – nézek fel rá könnyes szemmel.

- Babo! Ha baj lenne, meg se kérdezném. – mosoly. – Na, gyere, menjünk aludni. - húz maga után. Befekszünk az ágyba, az ágy két oldalára, de egy óriásit dörgött így én ijedtemben hozzá bújtam.

- Ne haragudj! – suttogom.

- Semmi gond! Régen én is féltem a viharoktól és mindig Gukkiehoz bújtam. De lassan elmúlt. – mosolyog rám bátorítón és átölel.

- Bocsánat hogy sok a gondod velem! – suttogom rekedten.

- Nincs semmi baj, de ha még egyszer bocsánatot kérsz valamiért eskü meg verlek. – nevet, oldva a hangulatot és ez által engem is jobb kedvre derítve.

- Oké! Mit szólsz hozzá, ha holnap elmegyünk ajándékot venni Zelonak? De ha velem vásárolsz, az minimum egy napig eltart.  – kérdem álmosan mosolyogva.

- Benne vagyok. Viszont ha holnapra ilyen fárasztó terveink vannak, aludjunk. Ezután nem kell sok ismételten elalszom, ám ezúttal nem ébredek fel semmire.

1. fejezet Vége