Az
Újonc 5. fejezet By; Gün-gün
Lehull
a lepel
Végre lassan, újból kezd lemenni a nap.
Végig próbáltam mindenkit kerülni, több-kevesebb sikerrel. Valamiért Aoi és a
mester lerázhatatlan volt. Egész végig tapadtak rám, mintha sejtenének valamit.
Nem, az kizárt, hogy rájöttek volna! Már este hat van, mikor visszatérek a
szobámba és felfegyverkezek. Tőreim ismét oldalaimra erősítem, újonnan szerzett
fegyverem pedig karomra csatolom, majd ráhúzom pulóverem ujját, hogy takarja.
Természetesen a töltényeket nem hagyhatom itt, bármennyire is nagy a tára, ki
tudja mennyire lesz szükségem, inkább az övemre szerelek két póttárat. Most,
hogy felszerelkeztem, rápillantok órámra. 18:30, tökéletes, vacsoraidő,
ilyenkor mindenki az ebédlőben van. Nehogy észrevegyék kisurranásom, az
ablakomon terveztem kimászni, mivel az a hátsó kapura néz. Csak, hogy… valamire
nem számítottam. Mégpedig arra, hogy egy erős fémrács állja utam.
- Ez meg mi a…? – fakadok ki. – Ez most,
hogy? Mikor? Határozottan emlékszem, reggel még nem volt itt! – fonom rá ujjaim
a rácsokra, és megrángatom. Elég erős, de még nagyon friss a hegesztése, így
gyerekjáték lesz megszabadulnom tőle. Felhúzom lábamra a jó öreg acélbetétes
barátom, majd koccra tárom ablakom. Mivel ha három emeletet zuhanna, a rács az
túl nagy zajt csapna, ezért kötelet kötök rá, melynek másik végét jó párszor
kezemre tekerem. Elrugaszkodom, és láss csodát, egyetlen egy oldalrúgás elég
volt, hogy kiszakadjon helyéről. Mielőtt a nehéz fémtárgy zuhanásba kezdene,
visszarántom a kötéllel, szobámba, majd ágyamnak támasztom. Cöh… most komoly,
valaki azt hitte, hogy ezzel visszatarthat? Nevetséges!
Óvatosan kimászok a párkányomra, és
lassan emeletről-emeletre lemászom. Bezzeg a többiek nem kaptak rácsot! Sikeres
földet érésem után a parkolóba veszem az irányt. Mondjuk még is volt jó oldala,
hogy a mesterék rajtam lógtak. Vigyorgok magamba, mint a tejbe tök, miközben
előhúzom az elcsórt kulcsokat és bepöccintem a sensei autóját. Hát végül ez is
elérkezett. Taposok bele a gázba. Szinte fele olyan gyorsan érek le, mint
múltkor, bár ezúttal a kastélyig hajtok. Gyomrom összerándul az idegtől, mikor
kiszállok a járműből. Eddig jó ötletnek tűnt az egész, de megmondom őszintén…
kezdem meggondolni magam.
- NEM! Térj észhez! - csapom arcon magam,
és sietős léptekkel elindulok, a kastély felé. A kapu tárva nyitva, mint ha
csak rám várna. Gyorsan átvágok a sírkerten, végig szemem előtt tartva a célt,
majd megállok a hatalmas kétszárnyas bejárati ajtó előtt. Hiába adtam bele minden
erőm abba az egyenes rúgásba, melyet az ajtónak küldtem, az lassan, nyekeregve
tárul fel előttem, majd hatalmas csattanással kísérve találkozik a fallal. Az
előcsarnok kupolás kiépítésének köszönhetően, a fülsiketítő zaj
végigvisszhangzik az egész épületen. Óvatosan lépek be a terembe a vörös
szőnyegen, mely a márványpadlót fedte. A helyen félhomály uralkodik, mivel csak
a boltíves ablakok engedik be a hold fényét.
- Már vártalak, hófehér galambom! –
zendül át az egész termen Haruka borzongató hangja. Ekkor felgyulladnak a
gyertyák, így végre megláthatom őt magát, a lépcső tetején, egy aranyozott,
vörös, bársonytrónban ülni. Vámpírok…
- Akkor azt is tudod, hogy miért vagyok
itt!- indulok meg felé.
- Igen tudom. – áll fel, és ő is
megindul lefele a lépcsőn, felém. – És el is fogok árulni mindent, de nem itt!
– áll meg előttem és óvatosan megérinti arcom. Egy kósza tincset a fülem mögé
simít. – Kérlek, kövess! – indul el. Nem tudom miért, de kellemetlen szorító
érzés fogott el, mióta nem érint. Mintha a testem sóvárogna utána. Olyan
különös, de legfőképpen zavarba ejtő. Még senki iránt nem éreztem így.
Gondolataim annyira elterelődtek, hogy nem vettem észre, hogy s milyen módon
jutottunk el az egyik szobába. Nem volt túlzottan nagy, de kicsinek sem
mondanám. Ablak egyáltalán nem is volt, egy hatalmas csillár világította be az
egészet. A falakon végig festmények sorakoznak.
- Hol vagyunk? – nézek körbe.
- A történelemben! – tárja szét karjait
Haruka, és mosolyogva körbefordul. – Ez itt… a királyi család, azaz a TE
családod története! – áll mellém és két vállamnál fogva kísér az első képhez.
- Várj! Álljunk meg egy percre! – akadok
ki – hogy érted azt, hogy királyi család?
- Úgy ahogy mondom, hercegem. – mosolyog
lágyan – De most inkább maradj csendben és figyelj! – fordít a kép felé,
melyről egy kedvesen mosolygó, hosszú, hófehér hajú, vörös szemű, a harmincas
éveibe járó, és összességében jó kiállású férfi mosolyog vissza rám. Díszes
ruhája, és koronája arra utal, hogy minden bizonnyal valamiféle uralkodó lehet,
vagy lehetett. Így jobban megnézve, rettentően ismerős.
- De hisz ő…- remeg meg térdem és
lélegzetem elakad.
- Úgy van, Ő itt az apád. – szorítja meg
vállaim. – Gondolom, mivel vámpírvadász akadémiára jártál, hallottad már III. Natzukishide
király nevét.
- Igen, ő volt az ki békét kötött, és
megígérte, hogy a vámpírok nem támadnak többet ártatlan emberekre. Több mint
385 évig uralkodott, a vámpírok fölött, majd titokzatos módon eltűnt. Azóta a
lázadók felerősödtek, és újból emberekre támadnak. Őrájuk vadászunk mi!
- Nos, majdnem. Nagyjából igazad van,
csak egyetlen aprócska pontban tévedsz… egyáltalán nem titokzatos módon tűnt
el. De hadd kezdjem az elején! – von maga után és leültet egy vörös, bársony
kanapéra. – Kérsz valamit inni? – ajánlja fel nyájasan.
- Nem, inkább mesélj! – förmedek rá.
- Rendben. – sóhajtja végül. – Jómagam is
a királyi palotában nevelkedtem. Mindig is arra neveltek, hogy megvédjem a
királyi család tagjait. Beleértve apádat is. 226 évig tudtam a szolgálataira
lenni, de gondolom ez most annyira nem lényeg. Tizennyolc évvel ezelőtt, már
nagyban, hatályban volt az a parancsolat, hogy nekünk, vámpíroknak szigorúan
tilos ártatlan emberekre támadnunk, cserébe a vadászok sem üldöznek minket, és
még ellátmányt is kapunk börtönökből, meg ehhez hasonló helyekről. Természetesen
ez már akkor sem tetszett mindenkinek, a lázadók egész nagy csapatot hoztak
létre. Akkorát, hogy egymaga apád, sem a vadászok nem lettek volna képesek
leverni. Így hát egy közös küldetés ereéig össze kellett fognia a két örök
ellenséges csapatnak. Apád ezen a küldetésen látta meg először édesanyádat,
Hideki Akirát. – szemeim elkerekednek, ezt ő is észreveszi és mosolyogva
folytatja tovább. – Igen róla neveztek el téged. – kuncog, majd belekortyol
borospoharába, hogy felfrissítse kiszáradt torkát, nem hittem volna, hogy egy
vámpír képes ilyen édesen nevetni – Ennek a küldetésnek célja, a lázadók
totális megsemmisítése volt. A vámpírvadász csapat akkori irányítója édesanyád
volt. Igen csak rátermett asszony, határozott, harcias és eltökélt, ráadásul
mindezek mellett gyönyörű. Nem is kell mondanom Natzukishide azonnal bele
szeretett, az egész olyan volt, mint egy romantikus történetben, ahol a lány
beleszeret a harcias főhősbe, csak ebben az esetben jó apád játszotta a női
karaktert. Visszatérve a küldetés nem egészen úgy sült el, ahogy vártuk. Csapda
volt az egész, és mi bedőltünk. A mi negyvenfős csapatunk jó 120 vérfarkassal
állt szemben, akiket nagyvalószínűséggel manipuláltak. – kezemet tördelem
idegességemben szavai hallatán, kísértetiesen ismerősen hangzik – Nem volt más
választásunk, vagy ők, vagy mi – sóhajtja.
- É-és végül is h-hogy sikerült? –
meglepődöm hangom remegésén, ez egyáltalán nem jellemző rám. Haruka élesen
szívta be a levegőt, mitől a vér kifutott amúgy is sápadt arcomból.
- Mészárlás, semmi más csak a
húscafatok, és vér fémes illata mindenhol. – még rajta is látszik, hogy mélyen
érinti a dolog. Ujjai megszorulnak a borospohár körül. – Hiába sikerült
levernünk őket, rengeteg halott és sebesült lett a mi oldalunkon, ráadásul az
igazi ellenfelek még csak elő sem kerültek. – megugrom mikor szorításában
szilánkosra törik az üvegpohár. – De egy kis öröm az ürömben, hogy így
megkezdődött a Vadászok és a vámpírok szoros együttműködése. – tér vissza az a
rosszfiús félmosoly ajkaira, miközben lenyalja az ujjaira ömlött bort. –
Gondolhatod, a vén róka minden egyes percet kihasznált arra, hogy édesanyád
közelébe lehessen. Hiába nézte mindkét fél rossz szemmel gyakran látogatott el
az akadémiára, és rengetegszer hívta el édesanyádat a királyi palotába.
Gondolom nem is kell említenem, hamar nagyon jó barátok, később pedig szeretők
lettek. Végül, ami feltette az i-re a pontot, feleségül vette Akirát. – a
történet hallatára egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, de hisz ki nem tenné,
mikor egy ilyen édes történetet hall. – Sajnos korai az örömöd… - sóhajt fel
szomorúan, mire az a kis mosoly is lehervad az arcomról. - … A királyság már
amúgy is instabil lábakon állt, de mikor az egyetlen királyunk a legtisztább vérű
vámpír egy embernőt vett feleségül kitört az anarchia. A lázadók száma
majdhogynem a duplájára nőtt, így akik eddig bujkáltak, mozgolódni kezdtek. Hír
kezdett terjengeni arról, hogy puccsot terveznek a királyi család ellen,
csakhogy… édesanyád már terhes volt veled! – néz rám rettentő komolyan, mire
nagyot nyelek – Apád nem tehetett mást, visszahívta a kiküldetésre kivonult
csapatokat, hogy megerősítse a palota védelmét. Nem engedhette meg magának,
hogy hagyja füle mellett elsuhanni a pletykákat.
- És a vadászok? – teszem fel a már jó
ideje foglalkoztató kérdést – Ők nem segítettek?
- Dehogynem! Az összes küldetést
átvették, ami nem a palota közelében zajlott, de sajnos ennél többet nem
tehettek, és kilenc hónap múlva, megszülettél te.
- A-akkor ezek szerint anya…
- Igen, a királynő sajnos életét
veszítette. – szomorodik el mélységesen tekintete – Hiába volt ember, mégis
nagyon sokan szerették őt a vámpírok közül. A temetésére az egész megmaradt
birodalom összegyűlt. Apád mélységes letargiába esett, képtelen volt
kormányozni, így egy időre én vettem át a feladatait, sajnos az atyai
kötelességeit is… sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de majdnem egy évbe telt
neki, mire először bebírt lépni a szobádba. – torkom a gondolatra is
összeszorul, bár nagyon is megértem, hisz én voltam az, ki elvette élete
szerelmének életét, de akkor is… fáj, hisz az álmaim egyáltalán nem ezt
sugallták. –Ne szontyolodj el, hisz ez csak a kezdet volt. Mikor legelőször
nézett a szemedbe és vett kézbe téged könnyekbe tört ki. Folyamatosan szidta
magát, hogy hogy lehetett ilyen kegyetlen, mind veled, mind magával… és így
telt el hat év viszonylagos nyugalomban. Persze voltak kisebb-nagyobb
problémák, de mindet lerendeztük a lehető legkevesebb veszteséggel. De mint
ahogy az elkerülhetetlen lett volna, a lázadók beszivárogtak a palotába. – itt
megállt és hosszú másodpercekig meg sem szólalt, szinte tapintani lehet a
fájdalmát a levegőben. Olyan erős kényszert érzek arra, hogy átöleljem, mint
még soha. Nehezen, ugyan, de sikerül visszafogni magam. – Soha nem tudtam
megbocsátani magamnak, hogy akkor nem voltam ott! – hangja megremegett – Mikor
visszatértem a palota lángokban állt, és nem találtam senkit, ki túlélte volna
azt a mészárlást. Egyaránt voltak halottak a mieink és a lázadók közül. Hosszú
kutatás után bukkantam rá a királyra ki halálos sérülésekkel feküdt a
hátsókertben, már az eltűnés szélén állva… és mikor rákérdeztem mi történt a
herceggel, azaz veled, csak annyit mondott… nem létezel többé! – egy könnycsepp
folyt végig hófehér arcán. Eddig bírtam, felpattanok, és egy lépéssel átszelem
a köztünk lévő távolságot, majd kezemmel letörlöm arcáról azt a kósza
könnycseppet. Soha nem gondoltam volna, hogy a vámpírok tudnak sírni. Végig
abban a hitben ringattam magam, hogy kíméletlen szörnyetegek, miket csak a
vérszomj hajt. Úgy látszik ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Ugyanolyanok, mint mi, legalábbis az érzelmek terén. - … Egészen pár héttel
ezelöttig abban a hitben éltem, hogy halott vagy, én hófehér galambom. –néz fel
rám érzelmektől csillogó vörös szemmel, majd kezemre kulcsolva sajátjait, lehel
rá könnyű csókot. Szívem hatalmasat dobban mellkasomban. Nem ez nem helyes!~ remegek meg. Mégis, hogy érezhetnék
gyengédséget egy gyilkos szörnyeteg iránt, ki több bajtársam életét oltotta már
ki… mégis… Saját gondolataimtól megrémülve, hátrálni kezdek Harukától, ki még
mindig székében ül, azonban előbbi érzelmei eltűntek arcáról. – Tudom, hogy ez
így már most nagyon sok és megrendítő, de sajnos még nem fejeztem be. –
sóhajtja – A legfontosabb még hátra van, mégpedig az, hogy mi is vagy
valójában, mert nem egyszerű ember, erre már te is rájöhettél! – már nem is
igazán tudom, mit gondoljak, a tudatom jó messze elszállt a fellegekbe,
jelenleg még azt is nehéz elérnem, hogy eszméletemnél maradjak… de bólintok. –
Nem vagy mindennapi teremtmény Akira! – hangja komolyságától a hideg futkos a
hátamon – Sőt, több ezer éve nem született egy hozzád fogható lény se!- áll fel
ültéből és lassú, de határozott léptekkel felém indul, mitől ismét hátrálni
kezdek – Egészen születésedig, azt hittük, hogy ez egy mítosz, mert, hogy nem
vagy se vámpír, se ember! – itt a vége, hátam a falnak ütközött, nem tudok
tovább menekülni. Haruka megáll előttem alig pár centire, és kezeivel, fejem
mellett megtámaszkodik a falon, így végleg elzárva minden utat előlem. Vörös
szemei magabiztosságot sugároznak. Érzem, miként egész testem átjárja a pánik. Nem
akarom ezt, nagyon nem! El akarok tűnni innen, jó messzire, el mindenki szeme
elől! – Egy lenyűgöző teremtmény vagy! Rendelkezel minden képességünkkel, sőt valószínűleg
többel is, de az emberi gének miatt a gyengeségeinkkel nem. – Elég
volt! Nem akarom ezt hallani! Érzem, hogy könnyeim patakokban kezdenek
lefolyni az arcomon. Kezeim füleimre szorítom, de ő egy egyszerű mozdulattal lerántja
őket, és csuklóimnál fogva még jobban a falhoz présel. Hova tűnt az kedves
férfi, ki az előbb könnyet hullatott szeretteiért?
- Elég! – kiáltom kétségbeesetten és
kapálózni kezdek, de mind hiába – Fejezd be! Nem akarom hallani!
- Egy dámpír vagy! – suttogja
kíméletlenül a fülem mellett – Egy dámpír, miről csak a legendákban olvasni, de
jelenleg még alszol! – nem bírom tovább, térdem megremeg és összecsuklik súlyom
alatt, a földre rogyom. Nem hiszem el!
Hazudsz!
- Én nem vagyok egy átkozott szörnyeteg,
mint te! – ordítom a még mindig csuklómat szorító férfira. Nem vagyok benne
biztos, de mint ha fájdalmat láttam volna átsuhanni megkeményített tekintetén.
- Nem vagy szörnyeteg! Te egy csoda
vagy! Egy isteni ajándék a népünknek! – könnyedén ránt fel ismét álló helyzetbe
– Te leszel a megmentőnk, ki ismét elhozza számunkra a békét! – Miért… miért bízik ennyire bennem? – És
tudom, hogy meg fogsz gyűlölni, sőt mi több, valószínűleg meg fogsz ölni, de
vállalom a tetteim következményét… Akira… fel kell, hogy ébresszelek! – Ezt meg még is, hogy érti? Felébreszteni? De
hisz nem is alszom!
- Várj, mi van? – kérdezek rá, de többet
nem szól hozzám, csak maga után húz, egészen egy díszes faajtóig, amin belépve
egy hatalmas hálóterem tárul szemem elé. Gyönyörű tájképekkel a falon, az egyik
falat könyvespolc fedi be, tele régebbi, talán már rég el is feledett
könyvekkel. A szoba közepén egy méretes franciaágy foglal helyet, díszes
fafaragásokkal, fekete-vörös színekben pompázó, selyem ágyneművel. A fényt a
plafon közepéről lógó, többágú csillár adja, melyben gyertyák pislákolnak, ugyanis
az egész szobában nincs ablak. Nincs sok időm a szobában nézelődni, ugyanis
elég hamar az ágyra lökve találom magam. Először csak döbbenten pislogok a
fölöttem tornyosuló feketeségre, de mikor fölém mászik, elég hamar leesik, mit
is értett ’felébresztés’ alatt. – Ne! Várj! – kapok felé, de a párnához szegezi
kezeimet.
- Kérlek, maradj nyugton! – búgja
fülembe – Nem szeretném, hogy fájjon! – nyalint bele az említett testrészbe,
majd nyelvével állcsúcsomig siklik, hogy végül ajkaink a várva várt
szenvedélyes csókban forrjanak össze. Nem tudom miért, de testem, mint ha
önmagától reagálna. Minden érintésébe belesimulok, mint ahogy a macskák szoktak
gazdájukéba. Keze már pólóm alatt kalandozik, és mikor megtalálja egyik bimbóm
akaratlanul is egy kellemes sóhajtás hagyja el torkom, mire felkuncog. Nem
tudom, hogy történhetett, de testem képtelen ellenkezni, teljesen behódolt a
felettem munkálkodó feketeségnek. Hamar le is húzza rólam felsőm.
- Nocsak! – pillantja meg alkaromon
újdonsült fegyverem – Szép darab! – simít végig rajta, majd egy egyszerű
mozdulattal lecsatolja rólam és az ágy végébe löki. Immáron csupasz felsőtestem
kezdi kóstolgatni, fehér bőrömön vörös nyomokat hagyva maga után. Ágyékomnál
megáll és felpillant, de mikor vörös szeme találkozik az én kéjtől
elhomályosult tekintetemmel bátran folytatja tovább. Kicsatolja övem és
alsómmal együtt lerántja rólam az összes maradék ruhadarabot. Csak mikor már
teljesen meztelenül fekszem előtte akkor kezdi el magáról is leszedni a
fölöslegessé vált ruháit. Bár azokon keresztül nem látszik, de Haruka teste
teljesen kidolgozott. Izmai szépen domborodnak a halovány bőre alatt. Először
nem is tűnt fel, csak mikor el tudtam vonatkoztatni az összkép
lehengerlőségétől, de felső teste tele van még régebben szerzett sérülések
nyomaival. Finoman végigsimítok a legöregebbinek látszó egyben legnagyobb
sebhelyen, mely mellkasától egészen köldökéig metszi végig testét. Nem értem
mégis, hogy lehet ez? Hisz vámpír! Nem szabadna ilyen sebhelynek éktelenkednie
rajta! Csak később esik le, mikor azokba a mélységes fájdalmat tükröző bíbor
szemeibe nézek. Ezt a heget egy másik vámpír okozta… Lehajol hozzám és
kisimítja kósza tincseim arcomból, majd homlokon csókol.
- Ne aggódj, kíméletes leszek! – azzal szabad
kezével már merev tagomra kulcsolódik. Testemen végigfut a jóleső borzongás.
Lassan mozgatni kezdi csuklóját, mire az eddigieknél hangosabban felnyögök.
Egyik ujját járatomhoz helyezi, és lassan becsúsztatja. Nem kell sokat várnom
és már a második is bennem van. Tágítása kicsit kellemetlen, de nem fáj
annyira, mint azt képzelni lehetett. Talán azért, mert már régebben
játszadoztam magammal egy kicsit. De ezt akkor sem vallanám be, ha
kényszerítenének. Látom tekintetén, hogy határán van, így biccentéssel jelzem,
hogy tegye, amit tenni akar. Már réges-rég feladtam a vágyaim elleni küzdelmet.
Nem tudom miért, de akarom ezt a férfit! Neki sem kell több, ujjait azonnal
saját, merev hímtagjára váltja. Talán tévedtem mikor azt hittem készen állok.
Nem számítottam rá, hogy ekkora lesz. Iszonyatosan fáj! Behunyom szemeim és
összeszorítom állkapcsom, így zihálok a takarót markolászva. Nem tudom meddig
voltunk így mozdulatlanul, egyszer csak arra leszek figyelmes, mikor már
abbahagyott a fájdalom, hogy remeg bennem. Lassan nyitom ki szemeim és
szembesülök azzal, hogy nem csak ott, hanem egész testében remeg a
visszafojtott vágytól. Szívem hatalmasat dobban a mellkasomba. Végigsimítok
fejem mellett letámasztott kezén és lábaimat átkulcsolom derekán.
- Csináld nyugodtan! – suttogom.
Haruka lehajol, és hálás csókot
biggyeszt ajkamra, majd mozogni kezd. Először lassan, majd vadabban löki egyre mélyebbre
magát vékony testemben. Hangos nyögések és kiáltások töltik be a szoba
csöndjét. Leginkább az enyémek, de mikor rászorítok alul, ő is hallat egy-két
férfias hördülést. Ahogy a tempó egyre gyorsul érzem, hogy közel a csúcs, erre
rátesz egy lapáttal az is, hogy férfiasságom ingerli, és ekkor… Ekkor veszem
észre azt, amit talán nem kellett volna. Egy tükröt. Egy átkozott tükör van az
ágy fölött a plafonra szerelve, de nem ez rendít meg. Nem, hanem az, amit benne
látok. Magamat… vagy talán mégsem? Szemem kezdi elveszíteni eddigi feketés
mivoltát, izzani kezd, de nem vörösen, mint egy átlagos vámpírnak. Ibolya lilán
fénylik fel a félhomályban. Hajam is furcsán, fényesebb árnyalatot kap. Most
már tényleg itt van… érzem, hogy vége… elsülök! Mikor Haruka eltalálja
legérzékenyebb pontom e is következik. Átkarolva őt, rántom szorosan magamhoz
és hátravetett fejjel sikítok fel és pont ekkor megnagyobbodott szemfogaim
előugranak eddigi rejtekhelyükről. Nem tudom miért tettem, talán csak tudtom
nélküli berögződött reflexből, de fogaim belevájtam Haruka nyakába. Ez az ő
számára is elhozza a beteljesülést és belém élvez. Nem tudom minek hatására
talán a vére miatt, talán a beszélgetésünk végett, de rég elfeledett emlékeim,
mint ha csak filmet néznénk, leperegnek szemeim előtt. Minden, minden
visszatér. Az apám, a palota, a szolgálók, és ami a legfontosabb… Ő is. Hogy
miként szerettem bele első látásra ebbe a férfiba és, hogy még most is mennyire
szeretem. Teljes szívemből! Könnyeim ma már sokadjára kezdenek el záporozni. Milyen gáz! Mikor Haruka észreveszi ezt és
azonnal kiugrik az ágyból és térdre veti magát előttem.
- Kérem Fenség! Tudom, hogy amit tettem
az megbocsáthatatlan és én… vállalom tetteim következményét! Akár a
halálbüntetést is! - óvatosan tornázom magam ülő helyzetbe még mindig szipogva.
- Hülye barom! – torkollom le könnyeim
törölgetve, mire felkapja fejét – Nem emiatt sírok! Sokkal inkább a miatt, amit
én műveltem veled! – ő csak értetlenül néz rám – Miattam szenvedtél ennyi évig,
mert nem voltam elég erős, hogy legalább az emlékeim megőrizzem! Könyörgöm…
bocsáss meg nekem! – erős karokat érzek meg magam körül. Haruka előttem áll és
szorosan ölel magához. Testemben szétárad az a meleg és nyugalmat árasztó
érzés, amit már réges-rég nem tapasztaltam.
- Ne hagyj el többet! – suttogja enyhén
remegő hanggal, majd végigdől velem együtt az ágyon.
- Nem foglak… ígérem! – suttogom én is,
és szorosan belebújok jóleső ölelésébe.
- Szeretlek hófehér galambom!
- Én is téged, én éjsötét lovagom! –
érzem, miként fejem búbján támasztott ajkai felfelé görbülnek, rég nem hallott
beceneve hallatán.
Így alszunk el, mosolyogva és szorosan
egymáshoz bújva, mint ahogy oly sok évvel ezelőtt is tettük.
Folyt köv.
