Még pont határidőn belül! XD

Az Újonc 5. fejezet By; Gün-gün

Lehull a lepel

Végre lassan, újból kezd lemenni a nap. Végig próbáltam mindenkit kerülni, több-kevesebb sikerrel. Valamiért Aoi és a mester lerázhatatlan volt. Egész végig tapadtak rám, mintha sejtenének valamit. Nem, az kizárt, hogy rájöttek volna! Már este hat van, mikor visszatérek a szobámba és felfegyverkezek. Tőreim ismét oldalaimra erősítem, újonnan szerzett fegyverem pedig karomra csatolom, majd ráhúzom pulóverem ujját, hogy takarja. Természetesen a töltényeket nem hagyhatom itt, bármennyire is nagy a tára, ki tudja mennyire lesz szükségem, inkább az övemre szerelek két póttárat. Most, hogy felszerelkeztem, rápillantok órámra. 18:30, tökéletes, vacsoraidő, ilyenkor mindenki az ebédlőben van. Nehogy észrevegyék kisurranásom, az ablakomon terveztem kimászni, mivel az a hátsó kapura néz. Csak, hogy… valamire nem számítottam. Mégpedig arra, hogy egy erős fémrács állja utam.

- Ez meg mi a…? – fakadok ki. – Ez most, hogy? Mikor? Határozottan emlékszem, reggel még nem volt itt! – fonom rá ujjaim a rácsokra, és megrángatom. Elég erős, de még nagyon friss a hegesztése, így gyerekjáték lesz megszabadulnom tőle. Felhúzom lábamra a jó öreg acélbetétes barátom, majd koccra tárom ablakom. Mivel ha három emeletet zuhanna, a rács az túl nagy zajt csapna, ezért kötelet kötök rá, melynek másik végét jó párszor kezemre tekerem. Elrugaszkodom, és láss csodát, egyetlen egy oldalrúgás elég volt, hogy kiszakadjon helyéről. Mielőtt a nehéz fémtárgy zuhanásba kezdene, visszarántom a kötéllel, szobámba, majd ágyamnak támasztom. Cöh… most komoly, valaki azt hitte, hogy ezzel visszatarthat? Nevetséges!

Óvatosan kimászok a párkányomra, és lassan emeletről-emeletre lemászom. Bezzeg a többiek nem kaptak rácsot! Sikeres földet érésem után a parkolóba veszem az irányt. Mondjuk még is volt jó oldala, hogy a mesterék rajtam lógtak. Vigyorgok magamba, mint a tejbe tök, miközben előhúzom az elcsórt kulcsokat és bepöccintem a sensei autóját. Hát végül ez is elérkezett. Taposok bele a gázba. Szinte fele olyan gyorsan érek le, mint múltkor, bár ezúttal a kastélyig hajtok. Gyomrom összerándul az idegtől, mikor kiszállok a járműből. Eddig jó ötletnek tűnt az egész, de megmondom őszintén… kezdem meggondolni magam.

- NEM! Térj észhez! - csapom arcon magam, és sietős léptekkel elindulok, a kastély felé. A kapu tárva nyitva, mint ha csak rám várna. Gyorsan átvágok a sírkerten, végig szemem előtt tartva a célt, majd megállok a hatalmas kétszárnyas bejárati ajtó előtt. Hiába adtam bele minden erőm abba az egyenes rúgásba, melyet az ajtónak küldtem, az lassan, nyekeregve tárul fel előttem, majd hatalmas csattanással kísérve találkozik a fallal. Az előcsarnok kupolás kiépítésének köszönhetően, a fülsiketítő zaj végigvisszhangzik az egész épületen. Óvatosan lépek be a terembe a vörös szőnyegen, mely a márványpadlót fedte. A helyen félhomály uralkodik, mivel csak a boltíves ablakok engedik be a hold fényét.

- Már vártalak, hófehér galambom! – zendül át az egész termen Haruka borzongató hangja. Ekkor felgyulladnak a gyertyák, így végre megláthatom őt magát, a lépcső tetején, egy aranyozott, vörös, bársonytrónban ülni. Vámpírok…

- Akkor azt is tudod, hogy miért vagyok itt!- indulok meg felé.

- Igen tudom. – áll fel, és ő is megindul lefele a lépcsőn, felém. – És el is fogok árulni mindent, de nem itt! – áll meg előttem és óvatosan megérinti arcom. Egy kósza tincset a fülem mögé simít. – Kérlek, kövess! – indul el. Nem tudom miért, de kellemetlen szorító érzés fogott el, mióta nem érint. Mintha a testem sóvárogna utána. Olyan különös, de legfőképpen zavarba ejtő. Még senki iránt nem éreztem így. Gondolataim annyira elterelődtek, hogy nem vettem észre, hogy s milyen módon jutottunk el az egyik szobába. Nem volt túlzottan nagy, de kicsinek sem mondanám. Ablak egyáltalán nem is volt, egy hatalmas csillár világította be az egészet. A falakon végig festmények sorakoznak.

- Hol vagyunk? – nézek körbe.

- A történelemben! – tárja szét karjait Haruka, és mosolyogva körbefordul. – Ez itt… a királyi család, azaz a TE családod története! – áll mellém és két vállamnál fogva kísér az első képhez.

- Várj! Álljunk meg egy percre! – akadok ki – hogy érted azt, hogy királyi család?

- Úgy ahogy mondom, hercegem. – mosolyog lágyan – De most inkább maradj csendben és figyelj! – fordít a kép felé, melyről egy kedvesen mosolygó, hosszú, hófehér hajú, vörös szemű, a harmincas éveibe járó, és összességében jó kiállású férfi mosolyog vissza rám. Díszes ruhája, és koronája arra utal, hogy minden bizonnyal valamiféle uralkodó lehet, vagy lehetett. Így jobban megnézve, rettentően ismerős.

- De hisz ő…- remeg meg térdem és lélegzetem elakad.

- Úgy van, Ő itt az apád. – szorítja meg vállaim. – Gondolom, mivel vámpírvadász akadémiára jártál, hallottad már III. Natzukishide király nevét.

- Igen, ő volt az ki békét kötött, és megígérte, hogy a vámpírok nem támadnak többet ártatlan emberekre. Több mint 385 évig uralkodott, a vámpírok fölött, majd titokzatos módon eltűnt. Azóta a lázadók felerősödtek, és újból emberekre támadnak. Őrájuk vadászunk mi!

- Nos, majdnem. Nagyjából igazad van, csak egyetlen aprócska pontban tévedsz… egyáltalán nem titokzatos módon tűnt el. De hadd kezdjem az elején! – von maga után és leültet egy vörös, bársony kanapéra. – Kérsz valamit inni? – ajánlja fel nyájasan.

- Nem, inkább mesélj! – förmedek rá.

- Rendben. – sóhajtja végül. – Jómagam is a királyi palotában nevelkedtem. Mindig is arra neveltek, hogy megvédjem a királyi család tagjait. Beleértve apádat is. 226 évig tudtam a szolgálataira lenni, de gondolom ez most annyira nem lényeg. Tizennyolc évvel ezelőtt, már nagyban, hatályban volt az a parancsolat, hogy nekünk, vámpíroknak szigorúan tilos ártatlan emberekre támadnunk, cserébe a vadászok sem üldöznek minket, és még ellátmányt is kapunk börtönökből, meg ehhez hasonló helyekről. Természetesen ez már akkor sem tetszett mindenkinek, a lázadók egész nagy csapatot hoztak létre. Akkorát, hogy egymaga apád, sem a vadászok nem lettek volna képesek leverni. Így hát egy közös küldetés ereéig össze kellett fognia a két örök ellenséges csapatnak. Apád ezen a küldetésen látta meg először édesanyádat, Hideki Akirát. – szemeim elkerekednek, ezt ő is észreveszi és mosolyogva folytatja tovább. – Igen róla neveztek el téged. – kuncog, majd belekortyol borospoharába, hogy felfrissítse kiszáradt torkát, nem hittem volna, hogy egy vámpír képes ilyen édesen nevetni – Ennek a küldetésnek célja, a lázadók totális megsemmisítése volt. A vámpírvadász csapat akkori irányítója édesanyád volt. Igen csak rátermett asszony, határozott, harcias és eltökélt, ráadásul mindezek mellett gyönyörű. Nem is kell mondanom Natzukishide azonnal bele szeretett, az egész olyan volt, mint egy romantikus történetben, ahol a lány beleszeret a harcias főhősbe, csak ebben az esetben jó apád játszotta a női karaktert. Visszatérve a küldetés nem egészen úgy sült el, ahogy vártuk. Csapda volt az egész, és mi bedőltünk. A mi negyvenfős csapatunk jó 120 vérfarkassal állt szemben, akiket nagyvalószínűséggel manipuláltak. – kezemet tördelem idegességemben szavai hallatán, kísértetiesen ismerősen hangzik – Nem volt más választásunk, vagy ők, vagy mi – sóhajtja.

- É-és végül is h-hogy sikerült? – meglepődöm hangom remegésén, ez egyáltalán nem jellemző rám. Haruka élesen szívta be a levegőt, mitől a vér kifutott amúgy is sápadt arcomból.

- Mészárlás, semmi más csak a húscafatok, és vér fémes illata mindenhol. – még rajta is látszik, hogy mélyen érinti a dolog. Ujjai megszorulnak a borospohár körül. – Hiába sikerült levernünk őket, rengeteg halott és sebesült lett a mi oldalunkon, ráadásul az igazi ellenfelek még csak elő sem kerültek. – megugrom mikor szorításában szilánkosra törik az üvegpohár. – De egy kis öröm az ürömben, hogy így megkezdődött a Vadászok és a vámpírok szoros együttműködése. – tér vissza az a rosszfiús félmosoly ajkaira, miközben lenyalja az ujjaira ömlött bort. – Gondolhatod, a vén róka minden egyes percet kihasznált arra, hogy édesanyád közelébe lehessen. Hiába nézte mindkét fél rossz szemmel gyakran látogatott el az akadémiára, és rengetegszer hívta el édesanyádat a királyi palotába. Gondolom nem is kell említenem, hamar nagyon jó barátok, később pedig szeretők lettek. Végül, ami feltette az i-re a pontot, feleségül vette Akirát. – a történet hallatára egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, de hisz ki nem tenné, mikor egy ilyen édes történetet hall. – Sajnos korai az örömöd… - sóhajt fel szomorúan, mire az a kis mosoly is lehervad az arcomról. - … A királyság már amúgy is instabil lábakon állt, de mikor az egyetlen királyunk a legtisztább vérű vámpír egy embernőt vett feleségül kitört az anarchia. A lázadók száma majdhogynem a duplájára nőtt, így akik eddig bujkáltak, mozgolódni kezdtek. Hír kezdett terjengeni arról, hogy puccsot terveznek a királyi család ellen, csakhogy… édesanyád már terhes volt veled! – néz rám rettentő komolyan, mire nagyot nyelek – Apád nem tehetett mást, visszahívta a kiküldetésre kivonult csapatokat, hogy megerősítse a palota védelmét. Nem engedhette meg magának, hogy hagyja füle mellett elsuhanni a pletykákat.

- És a vadászok? – teszem fel a már jó ideje foglalkoztató kérdést – Ők nem segítettek?

- Dehogynem! Az összes küldetést átvették, ami nem a palota közelében zajlott, de sajnos ennél többet nem tehettek, és kilenc hónap múlva, megszülettél te.

- A-akkor ezek szerint anya…

- Igen, a királynő sajnos életét veszítette. – szomorodik el mélységesen tekintete – Hiába volt ember, mégis nagyon sokan szerették őt a vámpírok közül. A temetésére az egész megmaradt birodalom összegyűlt. Apád mélységes letargiába esett, képtelen volt kormányozni, így egy időre én vettem át a feladatait, sajnos az atyai kötelességeit is… sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de majdnem egy évbe telt neki, mire először bebírt lépni a szobádba. – torkom a gondolatra is összeszorul, bár nagyon is megértem, hisz én voltam az, ki elvette élete szerelmének életét, de akkor is… fáj, hisz az álmaim egyáltalán nem ezt sugallták. –Ne szontyolodj el, hisz ez csak a kezdet volt. Mikor legelőször nézett a szemedbe és vett kézbe téged könnyekbe tört ki. Folyamatosan szidta magát, hogy hogy lehetett ilyen kegyetlen, mind veled, mind magával… és így telt el hat év viszonylagos nyugalomban. Persze voltak kisebb-nagyobb problémák, de mindet lerendeztük a lehető legkevesebb veszteséggel. De mint ahogy az elkerülhetetlen lett volna, a lázadók beszivárogtak a palotába. – itt megállt és hosszú másodpercekig meg sem szólalt, szinte tapintani lehet a fájdalmát a levegőben. Olyan erős kényszert érzek arra, hogy átöleljem, mint még soha. Nehezen, ugyan, de sikerül visszafogni magam. – Soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy akkor nem voltam ott! – hangja megremegett – Mikor visszatértem a palota lángokban állt, és nem találtam senkit, ki túlélte volna azt a mészárlást. Egyaránt voltak halottak a mieink és a lázadók közül. Hosszú kutatás után bukkantam rá a királyra ki halálos sérülésekkel feküdt a hátsókertben, már az eltűnés szélén állva… és mikor rákérdeztem mi történt a herceggel, azaz veled, csak annyit mondott… nem létezel többé! – egy könnycsepp folyt végig hófehér arcán. Eddig bírtam, felpattanok, és egy lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, majd kezemmel letörlöm arcáról azt a kósza könnycseppet. Soha nem gondoltam volna, hogy a vámpírok tudnak sírni. Végig abban a hitben ringattam magam, hogy kíméletlen szörnyetegek, miket csak a vérszomj hajt. Úgy látszik ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ugyanolyanok, mint mi, legalábbis az érzelmek terén. - … Egészen pár héttel ezelöttig abban a hitben éltem, hogy halott vagy, én hófehér galambom. –néz fel rám érzelmektől csillogó vörös szemmel, majd kezemre kulcsolva sajátjait, lehel rá könnyű csókot. Szívem hatalmasat dobban mellkasomban. Nem ez nem helyes!~ remegek meg. Mégis, hogy érezhetnék gyengédséget egy gyilkos szörnyeteg iránt, ki több bajtársam életét oltotta már ki… mégis… Saját gondolataimtól megrémülve, hátrálni kezdek Harukától, ki még mindig székében ül, azonban előbbi érzelmei eltűntek arcáról. – Tudom, hogy ez így már most nagyon sok és megrendítő, de sajnos még nem fejeztem be. – sóhajtja – A legfontosabb még hátra van, mégpedig az, hogy mi is vagy valójában, mert nem egyszerű ember, erre már te is rájöhettél! – már nem is igazán tudom, mit gondoljak, a tudatom jó messze elszállt a fellegekbe, jelenleg még azt is nehéz elérnem, hogy eszméletemnél maradjak… de bólintok. – Nem vagy mindennapi teremtmény Akira! – hangja komolyságától a hideg futkos a hátamon – Sőt, több ezer éve nem született egy hozzád fogható lény se!- áll fel ültéből és lassú, de határozott léptekkel felém indul, mitől ismét hátrálni kezdek – Egészen születésedig, azt hittük, hogy ez egy mítosz, mert, hogy nem vagy se vámpír, se ember! – itt a vége, hátam a falnak ütközött, nem tudok tovább menekülni. Haruka megáll előttem alig pár centire, és kezeivel, fejem mellett megtámaszkodik a falon, így végleg elzárva minden utat előlem. Vörös szemei magabiztosságot sugároznak. Érzem, miként egész testem átjárja a pánik. Nem akarom ezt, nagyon nem! El akarok tűnni innen, jó messzire, el mindenki szeme elől! – Egy lenyűgöző teremtmény vagy! Rendelkezel minden képességünkkel, sőt valószínűleg többel is, de az emberi gének miatt a gyengeségeinkkel nem.  – Elég volt! Nem akarom ezt hallani! Érzem, hogy könnyeim patakokban kezdenek lefolyni az arcomon. Kezeim füleimre szorítom, de ő egy egyszerű mozdulattal lerántja őket, és csuklóimnál fogva még jobban a falhoz présel. Hova tűnt az kedves férfi, ki az előbb könnyet hullatott szeretteiért?

- Elég! – kiáltom kétségbeesetten és kapálózni kezdek, de mind hiába – Fejezd be! Nem akarom hallani!

- Egy dámpír vagy! – suttogja kíméletlenül a fülem mellett – Egy dámpír, miről csak a legendákban olvasni, de jelenleg még alszol! – nem bírom tovább, térdem megremeg és összecsuklik súlyom alatt, a földre rogyom. Nem hiszem el! Hazudsz!

- Én nem vagyok egy átkozott szörnyeteg, mint te! – ordítom a még mindig csuklómat szorító férfira. Nem vagyok benne biztos, de mint ha fájdalmat láttam volna átsuhanni megkeményített tekintetén.

- Nem vagy szörnyeteg! Te egy csoda vagy! Egy isteni ajándék a népünknek! – könnyedén ránt fel ismét álló helyzetbe – Te leszel a megmentőnk, ki ismét elhozza számunkra a békét! – Miért… miért bízik ennyire bennem? – És tudom, hogy meg fogsz gyűlölni, sőt mi több, valószínűleg meg fogsz ölni, de vállalom a tetteim következményét… Akira… fel kell, hogy ébresszelek! – Ezt meg még is, hogy érti? Felébreszteni? De hisz nem is alszom!

- Várj, mi van? – kérdezek rá, de többet nem szól hozzám, csak maga után húz, egészen egy díszes faajtóig, amin belépve egy hatalmas hálóterem tárul szemem elé. Gyönyörű tájképekkel a falon, az egyik falat könyvespolc fedi be, tele régebbi, talán már rég el is feledett könyvekkel. A szoba közepén egy méretes franciaágy foglal helyet, díszes fafaragásokkal, fekete-vörös színekben pompázó, selyem ágyneművel. A fényt a plafon közepéről lógó, többágú csillár adja, melyben gyertyák pislákolnak, ugyanis az egész szobában nincs ablak. Nincs sok időm a szobában nézelődni, ugyanis elég hamar az ágyra lökve találom magam. Először csak döbbenten pislogok a fölöttem tornyosuló feketeségre, de mikor fölém mászik, elég hamar leesik, mit is értett ’felébresztés’ alatt. – Ne! Várj! – kapok felé, de a párnához szegezi kezeimet.

- Kérlek, maradj nyugton! – búgja fülembe – Nem szeretném, hogy fájjon! – nyalint bele az említett testrészbe, majd nyelvével állcsúcsomig siklik, hogy végül ajkaink a várva várt szenvedélyes csókban forrjanak össze. Nem tudom miért, de testem, mint ha önmagától reagálna. Minden érintésébe belesimulok, mint ahogy a macskák szoktak gazdájukéba. Keze már pólóm alatt kalandozik, és mikor megtalálja egyik bimbóm akaratlanul is egy kellemes sóhajtás hagyja el torkom, mire felkuncog. Nem tudom, hogy történhetett, de testem képtelen ellenkezni, teljesen behódolt a felettem munkálkodó feketeségnek. Hamar le is húzza rólam felsőm.

- Nocsak! – pillantja meg alkaromon újdonsült fegyverem – Szép darab! – simít végig rajta, majd egy egyszerű mozdulattal lecsatolja rólam és az ágy végébe löki. Immáron csupasz felsőtestem kezdi kóstolgatni, fehér bőrömön vörös nyomokat hagyva maga után. Ágyékomnál megáll és felpillant, de mikor vörös szeme találkozik az én kéjtől elhomályosult tekintetemmel bátran folytatja tovább. Kicsatolja övem és alsómmal együtt lerántja rólam az összes maradék ruhadarabot. Csak mikor már teljesen meztelenül fekszem előtte akkor kezdi el magáról is leszedni a fölöslegessé vált ruháit. Bár azokon keresztül nem látszik, de Haruka teste teljesen kidolgozott. Izmai szépen domborodnak a halovány bőre alatt. Először nem is tűnt fel, csak mikor el tudtam vonatkoztatni az összkép lehengerlőségétől, de felső teste tele van még régebben szerzett sérülések nyomaival. Finoman végigsimítok a legöregebbinek látszó egyben legnagyobb sebhelyen, mely mellkasától egészen köldökéig metszi végig testét. Nem értem mégis, hogy lehet ez? Hisz vámpír! Nem szabadna ilyen sebhelynek éktelenkednie rajta! Csak később esik le, mikor azokba a mélységes fájdalmat tükröző bíbor szemeibe nézek. Ezt a heget egy másik vámpír okozta… Lehajol hozzám és kisimítja kósza tincseim arcomból, majd homlokon csókol.

- Ne aggódj, kíméletes leszek! – azzal szabad kezével már merev tagomra kulcsolódik. Testemen végigfut a jóleső borzongás. Lassan mozgatni kezdi csuklóját, mire az eddigieknél hangosabban felnyögök. Egyik ujját járatomhoz helyezi, és lassan becsúsztatja. Nem kell sokat várnom és már a második is bennem van. Tágítása kicsit kellemetlen, de nem fáj annyira, mint azt képzelni lehetett. Talán azért, mert már régebben játszadoztam magammal egy kicsit. De ezt akkor sem vallanám be, ha kényszerítenének. Látom tekintetén, hogy határán van, így biccentéssel jelzem, hogy tegye, amit tenni akar. Már réges-rég feladtam a vágyaim elleni küzdelmet. Nem tudom miért, de akarom ezt a férfit! Neki sem kell több, ujjait azonnal saját, merev hímtagjára váltja. Talán tévedtem mikor azt hittem készen állok. Nem számítottam rá, hogy ekkora lesz. Iszonyatosan fáj! Behunyom szemeim és összeszorítom állkapcsom, így zihálok a takarót markolászva. Nem tudom meddig voltunk így mozdulatlanul, egyszer csak arra leszek figyelmes, mikor már abbahagyott a fájdalom, hogy remeg bennem. Lassan nyitom ki szemeim és szembesülök azzal, hogy nem csak ott, hanem egész testében remeg a visszafojtott vágytól. Szívem hatalmasat dobban a mellkasomba. Végigsimítok fejem mellett letámasztott kezén és lábaimat átkulcsolom derekán.

- Csináld nyugodtan! – suttogom.

Haruka lehajol, és hálás csókot biggyeszt ajkamra, majd mozogni kezd. Először lassan, majd vadabban löki egyre mélyebbre magát vékony testemben. Hangos nyögések és kiáltások töltik be a szoba csöndjét. Leginkább az enyémek, de mikor rászorítok alul, ő is hallat egy-két férfias hördülést. Ahogy a tempó egyre gyorsul érzem, hogy közel a csúcs, erre rátesz egy lapáttal az is, hogy férfiasságom ingerli, és ekkor… Ekkor veszem észre azt, amit talán nem kellett volna. Egy tükröt. Egy átkozott tükör van az ágy fölött a plafonra szerelve, de nem ez rendít meg. Nem, hanem az, amit benne látok. Magamat… vagy talán mégsem? Szemem kezdi elveszíteni eddigi feketés mivoltát, izzani kezd, de nem vörösen, mint egy átlagos vámpírnak. Ibolya lilán fénylik fel a félhomályban. Hajam is furcsán, fényesebb árnyalatot kap. Most már tényleg itt van… érzem, hogy vége… elsülök! Mikor Haruka eltalálja legérzékenyebb pontom e is következik. Átkarolva őt, rántom szorosan magamhoz és hátravetett fejjel sikítok fel és pont ekkor megnagyobbodott szemfogaim előugranak eddigi rejtekhelyükről. Nem tudom miért tettem, talán csak tudtom nélküli berögződött reflexből, de fogaim belevájtam Haruka nyakába. Ez az ő számára is elhozza a beteljesülést és belém élvez. Nem tudom minek hatására talán a vére miatt, talán a beszélgetésünk végett, de rég elfeledett emlékeim, mint ha csak filmet néznénk, leperegnek szemeim előtt. Minden, minden visszatér. Az apám, a palota, a szolgálók, és ami a legfontosabb… Ő is. Hogy miként szerettem bele első látásra ebbe a férfiba és, hogy még most is mennyire szeretem. Teljes szívemből! Könnyeim ma már sokadjára kezdenek el záporozni. Milyen gáz! Mikor Haruka észreveszi ezt és azonnal kiugrik az ágyból és térdre veti magát előttem.

- Kérem Fenség! Tudom, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan és én… vállalom tetteim következményét! Akár a halálbüntetést is! - óvatosan tornázom magam ülő helyzetbe még mindig szipogva.

- Hülye barom! – torkollom le könnyeim törölgetve, mire felkapja fejét – Nem emiatt sírok! Sokkal inkább a miatt, amit én műveltem veled! – ő csak értetlenül néz rám – Miattam szenvedtél ennyi évig, mert nem voltam elég erős, hogy legalább az emlékeim megőrizzem! Könyörgöm… bocsáss meg nekem! – erős karokat érzek meg magam körül. Haruka előttem áll és szorosan ölel magához. Testemben szétárad az a meleg és nyugalmat árasztó érzés, amit már réges-rég nem tapasztaltam.

- Ne hagyj el többet! – suttogja enyhén remegő hanggal, majd végigdől velem együtt az ágyon.

- Nem foglak… ígérem! – suttogom én is, és szorosan belebújok jóleső ölelésébe.

- Szeretlek hófehér galambom!

- Én is téged, én éjsötét lovagom! – érzem, miként fejem búbján támasztott ajkai felfelé görbülnek, rég nem hallott beceneve hallatán.

Így alszunk el, mosolyogva és szorosan egymáshoz bújva, mint ahogy oly sok évvel ezelőtt is tettük.

Folyt köv.

4. fejezet :D

Az újonc 4. fejezet By; Gün-gün

Elhatározás

Már jócskán egy hete ugyanazt a frusztráló álmot látom. Kezdem magam miatta idegesen érezni, de kibírom, és nem szólók a többieknek, mert egyre több és több információ jut a birtokomba. Sikerült elcsípnem szavakat, és néha-néha mondattöredékeket is. Például rájöttem, hogy valamiféle belháború dúlt, majd arra is fény derült, hogy a fehér kabátos férfi… az apám. Már a gondolatra is összeszorul a torkom, de jelenleg jobban foglalkoztat, hogy ki volt az a másik fickó. Azt eddig is tudtam, hogy nem igazán mondhatnám magam heteronak… sőt, jobban mondva egyáltalán nem! Nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, mikor ÚGY gondoltam volna valamelyik lányra. Na de hagyjuk! Az viszont kiakaszt, hogy 6 évesen már… - túrok csurd vörös képpel tincseimbe mikor is nekimegyek valakinek a folyosón.

- Oh, sajnálom! – hajolok meg.

- Á, Akira, épp téged mentelek kirángatni a szobádból! – vigyorog le rám Aoi – Már egy hete nem mozdultál ki onnan! – tekintete, és hangsúlya komolyra vált. – Aggódtam! – szorít hirtelen magához.

- Izé… sajnálom! – dünnyögöm vállába, mikor is háta mögött Drake villogó szemeivel találkozik tekintetem. Pár másodpercig gyilkosan figyel, majd, mint egy sértett díva elvonul. – Ebbe meg mi ütött? – kérdem Aoitól, ki őt figyelte, miután elengedett. Az arcán különös érzelem látszott, amit még nem tudnék behatárolni, mintha elmerengene valamin…

- Ne is foglalkozz vele! Hagyd csak rá! – legyint, és visszatár régi önmaga – Rossz napja van.

- Értem.

- Jössz egyet sétálni? Gondolom el vagy gémberedve. – mosolyog – Ja, és a kutatólabornak is van egy kis meglepetése számodra, úgyhogy először menjünk le! – ráncigál maga után. Hiába az egyik legfontosabb hely az épületben, én mindig is utáltam a labort, de ugyanúgy a gyengélkedőt is. De meg is van rá az okom. Egyetlen egyszer kerültem le oda, kb. egy évvel ezelőtt. Megkértek, hogy teszteljek egy új fegyvert, mely először furcsán füstölni kezdett, majd felrobbant a kezemben. Nem lett súlyosabb bajom, csak a kezem megégett egy picit, de azért benntartottak pár nap megfigyelésre. Igazság szerint nem bántam annyira, mert akkoriban még csak tanuló voltam, és így kaptam pár nap pihenőt… de sajnos nem számítottam rá, hogy olyan dolgoknak leszek szemtanúja, melyeknek nem kellett volna. Legalábbis akkor még nem voltam rá felkészülve. Egyik éjszaka riasztást kapott az ügyeletes orvosi egység, hogy az aznap esti akció nem úgy sült el, mint ahogy kellett volna. Hat sérültet hoztak be, borzasztó állapotban voltak. Csonka végtagok, harapásnyomok, és rettentően csúnya nyílt sebek szerte a testükön. Borzalmas látványt nyújtottak! A helyhiány miatt az egyik fickót az én kórtermemben helyezték el. Neki nem volt komolyabb baja… legalábbis nem látszott. Megkérdeztem mi történt, mire azt válaszolta, hogy a vámpírbanda, kiknek a megsemmisítésre küldték ki őket, hatalmukban tartott egy nagyobbacska csoport vérfarkast, akiket rájuk uszítottak, és miután legyengítették őket, támadtak csak rájuk, így könnyedén elsöpörték azt a maroknyi vadászt. Miután beszélgettem vele egy kicsit, lefeküdtem aludni. Reggel nagy sürgés-fogásra ébredtem, a mellettem lévő ágynál három nővár, és két doktor tevékenykedett. Közelebb sétáltam, a férfi rám nézett és elmosolyodott, majd láttam, hogy a fények kihunynak mogyoróbarna szemeiből. Engem félre löktek és megpróbálták újraéleszteni, de hiába. Mint később kiderült, belső vérzése volt. Soha nem fogom elfelejteni, mikor először találkoztam szemtől szemben a halállal.

- Aoi-san, Akira-kun! Végre ideértetek! – hallom meg a kutatóközpont vezetőjének hangját. Mégis mikor jöttünk meg? Túlságosan is elkalandoztam.

- Dimitrij-sama! – hajlunk meg.

- Srácok, megmondtam már, hogy ne samázzatok! Nem vagyok japán! - tol le minket.

- Oké-oké, csak ne harapd le a fejünk! – emeli fel védőn, de vigyorogva kezeit Aoi.

- Izé… mi lenne a meglepetés? – kérdem meg végül.

- Tényleg! Majd elfelejtettem, gyertek utánam! – int felénk, majd elindul a labor egyik kisebb szekciójába. – Nos, több érdekes dolgot is kifejlesztettünk! – vigyorog, mint a tejbe tök. – Azt választod, amelyiket csak szeretnéd Akira! – tárja ki a hatalmas polc előtt karjait, melyen különböző, furcsábbnál-furcsább fegyverek díszelegnek.

- Aszta! – ámul el Aoi, de engem inkább elszörnyeszt ez a groteszk látvány.

- Ezek… - kezdek bele a mondatba, de befejezni már nem tudom.

- Igen, olyan csodálatosak lettek! – ugrik ki mindjárt bőréből Dimitrij.

- Aha… - húzom el számat.

- Azt választod, amelyiket csak szeretnéd Akira. – áll arrébb az útból, hogy jobban szemügyre vehessük a fegyvereket. – Na, csak bátran! – taszít rajtam egyet. Szemem végigfuttatom a polcokon, de nem igazán látok olyat, amelyik az én ízlésem lenne. Bezzeg Aoi kapásból már hármat kipróbált. Az egyikkel kis híján felnyársalta az egyik segédet, de szerencsére csak a laborköpenyét sikerült a falhoz szegezni. Szegény csaj nagyon megszeppent. Vicces látvány volt, főleg mikor Aoi odament segíteni, a csajszi be is ájult. Hát igen, Aoi mindig ezt váltja ki a körülötte lévő lányokból, bár még soha nem láttam egyel se. Mindegy is, térjünk vissza a fegyverekhez.

- Na, kölyök, sikerült valamit választani? – tér vissza mellém Dimitrij.

- Az ott mi? – akad meg a pillantásom, a legfelső polcon lévő, egyetlen tárgyon.

- Jó választás! – csapja össze tenyereit, majd lehalássza legfelülről. – Uhh… el is felejtettem milyen nehéz! – lihegi – Add gyorsan az ügyesebbik kezed! – felé nyújtom, ő két pillanat alatt a felkaromra csatolja az eszközt.

- Nem értelek. – pislogok értetlenül – Nem is nehéz, olyan, mint ha egy karórát viselnék. – emelgetem karom, mire ő csak döbbenten figyel.

- Emlékeztem rá, hogy erős vagy, de… hagyjuk is! Szóval ez a kis szépség úgy működik, mint egy nyílpuska, csak sokkal könnyebb egy harcban használni, mint a kétkezes verziót. Látod az a 2 pecket a csuklód alatt? Nyomd meg a jobb oldalit! – amint lenyomtam, az eszköz két oldala mozgásba indul, 20 centiméteres hossza kicsapódik, íjformát öltve.

- Váo!

- Lesz ez még jobb is! – vigyorog – Célozz a bábura, és nyomd le a másik pöcköt! – miután lenyomom, olyan sebességgel lövi ki az alig 6 centis karót, ha nem rólam lenne, szó tuti elsodorná használóját, a baba, amit eltaláltam leszakad láncáról és nagy puffanással ér földet. Odasietek megnézni, de amint odaérek, nem hiszek a szememnek.

- Ez… durva! – fogom meg a láncot, amit véletlenül a baba helyett találtam el.

- Ó igen, eléggé fel van turbózva a kicsike! Nos, jó szórakozást hozzá! – vereget hátba. – Aoi már vár rád kint. – körülnézek, észre se vettem, hogy kiment. – Ja, a töltényeket felvitetem a szobádba! – kiállt utánam.

A délután többi részét Aoival töltöttem, kint a kertben, semmiségekről beszélgetve, az új fegyverem próbálgatva, de valahogy állandóan éreztem egy szúrós tekintetet a hátamban, de mikor hátra fordultam senkit sem láttam. Fura. Mikor este visszatérek szobámba, majd felbukok a közepére helyezett ládába.

- Bakker! – tolom arrébb az útból a töltényekkel telt ládát. Egy gyors zuhany után ágyamba vetődök, és szinte azonnal el is alszom.

Már megint ugyanott állok a mezőn, elindulok a megszokott irányba, már meg sem próbálom elkapni magam, inkább félre állok… ugyan az a jelenet hetek óta, már kezdem unni. Ismét a fekete csuklyáskabátos fickó kezében vagyok… XXX … a medál a nyakamba kerül, ám ezúttal, hatéves énem maradásra bírja a férfit.

- Ideje lenne felfrissíteni az emlékezetem nem? – hallom saját hangom – Eleget játszottál velem!- rántja le hatéves énem a csuklyát… Haruka fejéről????? – elképedek. Ez nem lehet igaz!

- Végre, emlékszel! – emeli vörös tekintetét, egy féloldalas mosollyal kísérve, enyémnek. Ez hogy lehet? Miért lát most, ha eddig nem? Lassú megfontolt léptekkel közeledik felém, majd megáll előttem, és végigsimít arcomon. Nem tudom miért, de belebújok simításába, mint egy kismacska. Miután elhúzza, kezét egy fehér rózsa van benne. Megfogja az én kezem, és finoman belehelyezi az albínó virágot, majd ráhajtja ujjaim, végül egy hosszú csókot nyom kézfejemre, mire arcom azonnal a paradicsom színét veszi fel. – Már régóta várok rád! – azzal ismét eltűnik…

Már hajnalodik, mikor magamhoz térek, az ágyamban, leizzadva, lihegve, mintha lefutottam volna a fél maratont.

- Ilyen nincs! – lihegem – Ez lehetetlen! –ülök fel nagy nehezen, és arcom tenyereimbe temetem. – Miért pont Haruka?

Ujjaim között kipillantva érdekes dolgot veszek észre. Éjjeliszekrényemen ott pihen egy… fehér rózsa. Elképedve emelem fel fejem, majd remegő ujjakkal nyúlok a virág után. Ez volt az utolsó csepp! Most már kiderítem, mi is folyik itt! Elhatározásom megingathatatlan lett.

Hirtelen felpattanok az ágyról. - Haruka készülj, mert kifaggatlak! – szorul meg fogásom a rózsa körül, mire vérem vékony csíkban festi vörösre azt.

Folyt köv.

Sorry a soksok késésért!! :(

Az Újonc 3. fejezet - By; Gün-gün

(Fontos! Az előző 2 fejezet átírásra került ezért, hogy érthető legyen a mostani el kell újra olvasnotok! Bocsi!! <3)

Álom

Feldúlt tekintetem már percek óta fürkészi a halovány, megdöbbent arcot, de az még mindig nem volt hajlandó szóra nyitni finoman ívelt ajkait. Kínzóan lassú léptekkel közeledik felém, és megáll alig 10 centire tőlem. Megfontolt mozdulattal nyújtja felém, hosszú, hegyes körmökkel díszített kezét, de én meg se rezdülök. Nem értem nyúl, hanem a medálért, amint kecses ujjait köré fonja, az kinyílik, ő nem törődve a maró fajdalommal, tovább szorítja azt. Szemeim hatalmas karikákká tágulnak, a medál jobb oldalán, egy címer található. Egy királykobra fonja magát össze egy vörös rózsa körül, bár ezzel feltűzve megát a rózsára, de az nem törődve vérző sebeivel, tovább szorítja azt a gyönyörű virágot. Érdekes egy címer az már biztos. Míg a baloldalán, egy a medálba vésett kitárt szárnyú galamb látható.

- Ezt, meg… hogy csináltad? – tér vissza hangom, de ő csak lágyan elmosolyodik.

- Nem számítottam rá, hogy újból láthatlak, Fehér Galambom! – simít végig gyengéden arcomon, szemében pedig a mérhetetlen szeretet lángja gyullad fel. Megint az a különös érzés tölt el. Mintha… már éreztem volna korábban is az érintését, melytől kellemes bizsergés fut rajtam végig. Hátrál egy lépést, majd újra megszólal. – Végig reménykedtem benne, hogy még élsz! – „Hogy mi van? Mint, ha az előbb nem pont Ő akart volna megölni!”- Csak, hogy tudd, jó pár dologban hazudtak neked! – mondja, majd szinte azonnal kámforrá válik.

- Ez meg mit jelentsen? Mi ez a címer? Miért nyílt ki neked a medál? Ki vagy te? Egyáltalán én ki vagyok, és honnan ismersz? – üvöltöm utána feldúltan a megannyi kérdést, de hiába.

- A válaszokat előbb utóbb megleled! – hallatszik egy távoli hang, mire én térdre rogyom és ujjaim görcsösen szorítani kezdik a kis címert.

- Ez… meg mégis mi a szar volt? – tápászkodik fel nagy nehezen az újonnan magához tért Drake. Én még mindig nem tértem magamhoz a történtekből, ezért nem is vettem észre, hogy Akiko-senpai, és Aoi mikor szabadult ki.

- Jól vagy? – érinti meg Aoi jobb vállam gyengéden. Csak hatalmasra nyílt szemekkel meredek fel rá.

- Jobb lesz, ha visszatérünk a bázisra! – ránt fel engem a senpai.

Gyors tempóban visszatérünk a fogadóba és összepakoljuk cuccaink, majd elindulunk vissza. Fél úton járunk, mikor már hajnalodik, de én meg se mukkantam egész végig.

- Biztos jól vagy? – hallom Aoi aggódó hangját, de válaszolni nem tudok.

- Hagyd most békén! – szúrja le Drake, mire Aoi csak nyelvet ölt rá.

Mikor megérkezünk, Drake berángat minket az igazgatóhoz.

- Thakesi-sama! – hajolunk meg mindannyian.

- Ó, máris végeztetek? – döbben le az öregúr.

- Apám, te is jól tudod, hogy nem! – lép előre Drake.

- Valóban?

- Ne játszd itt a tudatlant! Haruka, mégis honnan ismeri Akirát? Ki Ő, és mi ez az idióta címer? – rángat maga mellé, és a medálomra mutat. – Válaszolj, kérlek!

- Máris eljött volna az idő? – látszik az aggodalmas kifejezés Thakesi-sama arcán. – Kérlek titeket hadd beszéljek négyszemközt Akira-kunnal! – tereli ki a többieket, majd rávágja a nehéz faajtót a három megdöbbent férfire. – Ülj le gyermekem! –terel oda gyengéden, az asztallal szemközti bőrfotelhez, és leültet rá. Ő az asztalnak támaszkodva áll előttem. Arcán rengeteg érzelem cikázik végig. Szomorúság, aggodalom, szeretet, félelem, és a többit meg már meg se tudnám nevezni.

- Akira… nem ismered a teljes igazságot. – kezdi halkan.

- Arra, már én is rájöttem! – szegezem tekintetem a fapadlónak.

- Édesanyádat nem vámpírok ölték meg, hanem belehalt a szülésbe! – Erre a kijelentésre felkapom a fejem, és zavart tekintetem a kedves barna szempárba fúrom.

- De… miért hazudott erről? – akadok ki.

- Ez most nem fontos, inkább had meséljek róla egy kicsit! – Bólintok. – Ő volt a legcsodálatosabb nő, akit ismertem! A legelső női vadászok között volt, akiket felvettek ide! Kiemelkedő teljesítményével még a legjobb férfiakat is túlszárnyalta! Így hamar bekerült a különleges osztagba, ahol is vezető posztot foglalt el.

- Anya tényleg csodálatos lehetett! – csillognak szemeim.

- Igen, az volt! – helyesel mosolyogva az öreg.

- É-és apa… vele mi van?- Kérdezek rá, mire az a halovány mosoly is lehervad Thakesi-sama arcáról. Kezdek megijedni.

- Azt nem mondhatom el! – Fájdalom tükröződik szemeiben.

- M-miért nem?

- A neki tett ígéret kötelez! – sóhajtja.

- Mégis, miféle ígéret? – állok fel hirtelen. – Kérem, mondja el! Jogom van tudni! – Csak lassan megrázza fejét, és az ajtó felé int, hogy távozzak.

- Sajnálom… de magadnak kell rájönnöd, vissza kell hoznod a rég, elfeledett emlékeket! – Szól utánam, mivel épp, dühösen az ajtó felé viharzom, melyet nemes egyszerűséggel kirántok. Hirtelen a mester és Aoi esik a lábaim elé.

- Az Ő ötlete volt! –tolja fel magát a senpai ülő helyzetbe, miközben mutatóujját Aoira szegezi.

- Csak is! – Háborodik fel Aoi.

- Idióták! – Hallom Drake hangját, ki a falnak támaszkodik karba tett kézzel. Nekem ehhez most nincs türelmem. Egyszerűen átlépek a földön ülőkön, és sietős léptekkel távozom. De még meghallom a mester döbbent hangját:

- Hát ebbe meg mi ütött?

Hangos csapódással vágom be szobám ajtaját, majd dühösen vetődök ágyamra. Magamhoz szorítva párnám, idegesen forgolódni kezdek.

- Ilyen nincs! Idióta tata! – morgolódom félhangosan. – Mégis mi az már, hogy „A neki tett ígéret kötelez!” – változtatom el gúnyosan hangom. Nem tudom, mennyi ideje szenvedek itt az ágyon, de egyre fáradtabbnak és fáradtabbnak érzem magam, míg végül elnyel a sötétség.

Hirtelen egy napfényben úszó, zöld, virágos réten találom magam, a rettentő fény annyira irritálj szemeim, hogy nem tudok a nélkül körülnézni, hogy kezem napellenzőként ne használjam. Szép lassan körbefordulok, hogy jól meg tudjam szemlélni, ezt a lélegzetelállító tájat, miközben a langyos szél simogatja arcom. Egyszer csak egy kisfiú vidám kacajára leszek figyelmes. Azonnal a hang irányába indulok, épp egy domb tetejére érek, mikor észreveszem az alig 6 évesnek tűnő kissrácot. Arcát, és ruháit nem látom, mivel egész testét, bokáig érő, hófehér csuklyás kabát fedi. Vígan játszadozik a domb alján lévő kis völgyben. Egyszer csak megáll, és felém fordul. Észrevett volna? Emberi szemmel követhetetlen tempóval indult meg felém. Az utolsó másfél méteren felugrik. Már készülöm elkapni, mikor is egyszerűen keresztül suhan rajtam. -  Ezt meg még is, hogy? - Pördülök meg hirtelen, és a kissrácot, egy ugyanolyan ruhás, nagyobb alak karjai közt tálálom. Innen nézve egy felnőtt férfi lehet. A kisfiú szorosan öleli meg a másikat, ki viszonozza azt. Most, hogy háttal van nekem, látom meg a címert a hátán. Egy az egyben olyan, mint az enyém! Ez különös. Gondolataimból ismét a fiú harsány kacaja ránt ki. A férfi, magasba emelve pörgeti meg a fiút, ki kitárja kezeit, minta csak szárnyak lennének. Valahogy ez a jelenet… szívmelengető. Egyszer csak egy alak bukkan fel a semmiből, ki megzavarja az idilli pillanatot. A férfi, hasonló ruhát visel, mint ők, csak feketében. Fejet hajt, majd térdre borul előttük. Úgy látszik, valami fejes lehet a fehér ruhás. Valószínűleg aggasztó dolgokat oszthatott meg velük, mert a magasabbik azonnal a másik karjai közé nyomta a fiút és elsietett. Nem tudjátok elképzelni milyen idegesítő, hogy nem hallom mit mondanak! Figyelmemet a távolodó alakról, a kissrác halk nyögése vonja el. Tekintetem azonnal átsiklik rájuk… és…és, teljesen lefagyok. A kisgyermek, vad, szenvedélyes csókot vált a férfivel. Állam a földön koppan, ahogy a pasas egyik keze besiklik a fiú csuklyája alá, és finoman lesimítja azt, csók közben, így láthatóvá válnak  kócos, ezüstszín tincsei. Csak hosszú, és fullasztó percek után válnak el egymástól, de egy hosszabb nyálcsík még mindig összeköti őket. Mikor az is megszakad, a férfi kabátja zsebébe nyúl, és egy kis láncot vesz elő, min egy gyönyörű medál függ, mely perzseli bőrét. A nyakláncomhoz kapok. - Az ott… az enyém!- kerekednek el szemeim. Lerakja karjából a fiút, és ismét elé térdel, hogy nyakába akaszthassa az ékszert. Miután ez megtörtént, ujjbab forró csókot váltanak, majd, a férfi feláll és távozik. A fiú láncát szorítva mered a távolodó alakra, végül hátat fordít neki, így a visszafojtott könnyektől nedves szemeit, az enyéimnek szegezi. Talpam földbe gyökerezik, mikor is szembekerülök… saját magammal!

Folyt köv.