Első saját ficcem!!!:D:D:D

Az újonc

1. fejezet

Szemtől, szemben by Gün-gün

El sem hiszem, az a rengeteg tanulás meghozta eredményét, én Hideki Akira csatlakozhattam a vámpírvadászokhoz. Én voltam a legelső, aki az ötéves akadémiát egy év alatt végezte el. Én vagyok a legfiatalabb, csupán tizenhét éves. Teljesen különbözök a többi vadásztól, mindegyikük sokkal magasabb nálam (minimum egy fejjel) még a nők is! Vállig érő, mindig kócos, szürke hajam van, ami eltér az átlagostól, általában mindig vidám, és mosolygós vagyok. Kicsi, törékeny testalkatom van, szinte hófehér bőrrel. Ja és kinézetem, meg a mesterem elmondásával ellentétben FIÚ vagyok, ezért is idegesít, hogy állandóan chan-nak szólítanak (legalábbis egy valaki).

- Yo! Akira-chan.- simított végig mesterem a hátamon, amitől kirázott a hideg.

- Senpai! - vigyorgok rá idegesen, míg ő csak mosolyog ezen, majd leül velem szemben.

- Mindig ilyen nagy volt ez az ebédlő? – néz körül.

- Nem! Csak engem kerülnek három méteres körzetben. – dünnyögöm.

- Valóban?

- Öhöm. – hajtom le a buksim.

Senpai megfogja a kezem és azt mondja:

- Ne aggódj! Ha szeretethiányod van, gyere csak fel a szobámba és majd dédelgetlek egész éjjel. – mosolyog sejtelmesen.

Elrántom a kezem, felállok, és hátat fordítok neki, majd elmegyek. Nem is számítottam másra ettől a perverztől. Nap, mint, nap szexuális zaklatásnak vagyok kitéve, általa. De ez még annyira nem is gáz, ehhez már hozzászoktam, és a senpai nem gondolja komolyan, csak viccelődik. Viszont van egy nagyobb probléma, van másvalaki, aki komolyan gondolja, Drake az. Az ő dédapja alapította ezt a szervezetet, amit jelenleg az apja irányít, és majd ő fogja átvenni. Drake teljes szívéből utálja a vámpírokat. Anyját is egy vámpír ölte meg. Talán e miatt is agresszív ennyire. Legutóbb megragadta a csuklóm, és a falhoz szorított, kis híján… hagyjuk. Ha Aoi nem ért volna, oda időben nem tudom mit csináltam volna vele, „kicsit erősebb vagyok az átlagnál”. Aoi legjobb barátom, hosszú barna haja lágyan omlik az arca köré, enyhén nőies egy huszonegy éves férfi számára. A két hónap alatt mióta itt vagyok végig mellettem állt, és beszélgetett velem, meg minden. Apropó Aoi, éppen felém tart.

- Szia, Akira! – borzolja össze a hajamat. – Az iroda felé?

- Aha. – vigyorgok.

- Megyek veled, engem is hívattak.

- Oké, menjünk együtt!

Sétálunk a folyosón keresztül az iroda felé szótlanul, majd Aoi megtöri a csendet.

- Drake a múltkori óta próbálkozott valamivel? – nézett rám aggodalmaskodva, erre csak megrázom a fejem.

- Akkor jó. – fújta ki a bent rekedt levegőt.

Fura, mint ha megkönnyebbült volna, ezen még gondolkodtam egy darabig, fel se tűnt, hogy megérkeztünk. Aoi bekopogott, majd beléptünk a tágas irodába. Velünk szemben egy egész falon, elterülő ablak mutatta az udvaron zajló eseményeket. Az ablak előtt egy, hatalmas, tölgy íróasztal, mögötte egy ötvenes éveiben járó, őszülő, szimpatikus úriember foglalt helyet.

- Á! Aoi-san és Akira-kun gyertek beljebb! – invitált minket kedvesen.

Odasétálunk az asztal elé.

- Küldetésem van számotokra!

- Milyen szintű? – kérdi Aoi kicsit kétkedve, hisz tudja, hogy nekem még nem volt küldetésem.

A küldetéseknek öt szintjük van. A legalacsonyabb a D, amit az olyan újoncok végeznek el, mint én, aztán a C, és a B, ezekhez kell egy pár év tapasztalat. Az A szintűeket csak azok végezhetik el, akiknek minimum öt év van a hátuk mögött, és végül van az S szintű, ezeket kizárólag a különleges osztag végezheti el. A legveszélyesebb vámpírok kiiktatása.

- Természetesen S szintű. – mosolygott az öltönyös úr.

- De Thakesi-sama, ezt ön sem gondolhatja komolyan! – csattant fel Aoi – Maga is tudja, hogy Akirának ez az első küldetése!

- Nyugi Aoi, király lesz. – biztatom, hogy minden rendben.

- Igaza van Akira-kunnak – helyesel az öreg – Csak háttér emberként lesz jelen, és csak besegít, ráadásul nem egyedül mentek. Négyen lesztek, veletek tart még a fiam Drake, és Akiko-sensei, Akira mestere.

- De ez akkor is felelőtlenség…- kezdené, de félbe szakítják.

- Megkérdőjelezed a döntésem?! – mordul rá Aoira, Thakesi-sama.

- Nem uram. – morog Aoi az orra alá, alig hallhatóan.

- Már alig várom! – szinte ugrálok örömömben.

- Rendben, most induljatok pakolni 15:00 – kor indultok Erdélybe.

- Megértettük, viszlát!

- Viszlát!

 - Izgulok. – mondom Aoinak vidáman – Na, most megyek pakolni, ugye fél háromkor találkozunk?

- Igen. – válaszol, majd ellenkező irányba veszi az utat.

Repesve az örömtől rontok be a szobámba, és veszem elő a cuccaim. A táskámba rakok egy halom ruhát,(ami éppen a kezembe akadt).

- Na, a ruhák megvannak, jöjjenek az izgalmasabb dolgok. – nyitom ki a szekrényem.

- Nézzük, vajon mik lehetnek a legfontosabb dolgok? – tűnődöm a szekrényben kotorászva.

Előveszem a nyílpuskám, és pakolok hozzá 30db fenyő, és 20db ezüst hegyű nyilat. A szekrény alján találok néhány fokhagymagránátot, amit az itteni labor fejlesztett ki, az emberek számára teljesen ártalmatlan, csak kicsit büdi, de a vámpírok számára elviselhetetlen bűz, ezekből is rakok néhányat. A táskámba dobok még néhány akác karót, és pár fiola szenteltvizet. És végül az ölembe tűzöm a pápa által megáldott, ezüsttőröm, amit s szüleimtől örököltem „állítólag”, hisz nem ismertem őket, mert csecsemőkoromban meghaltak. A tőrökön kívül egy medált is hagytak hátra, ami mindig a nyakamban lóg, de sosem tudtam kinyitni, mintha valami varázslat akadályozná. Ezen eltűnődtem, majd hirtelen kirázott a hideg. Hihetetlen, hogy eddig nem tűnt fel, túl boldog voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Drake is jön!

- A f–francba! – Na, álljunk csak meg egy pillanatra. Mi vagyok én, nyúl? Ha Draketól beiedek, hogy fogok vámpírra vadászni! Rendben, nem tarthat rettegésben, ha továbbra is így viselkedik, erőszakot fogok rajta alkalmazni. Eddig visszafogtam magam, de többé nem fogom. – határoztam el magamban.

- De azért jobb ha Aoi-san közelében maradok. – dünnyögöm.

Ránézek az órámra, ami azt mutatja, hogy tíz perc múlva fél három. Eddig pakoltam volna? Na, mindegy, a vállamra kapom a táskám, és a hátamra veszem a nyílpuskát, és indulok a kijárathoz. Aoi és Drake már ott álltak, és szúrós szemmel fixírozzák egymást. Ha tekintettel ölni lehetne, már mindketten alulról szagolnák az ibolyát. Szép óvatosan odaköszönök.

- H – hello.

- Szia – köszön vissza Aoi, Drake csak bólint.

- Látom alaposan felkészültél. – borzolja össze ismét a loboncom.

- Aha. – mosolygok – A mester?

- Bement az irodába elhozni annak a vámpírnak az aktáját, akit le kell vadásznunk. – dörmögi Drake. Fura, mint ha dühösebb lenne, mint álltalába, vajon mit mondhatott neki Aoi?

- Hm… értem.

- Már itt is vagyok! – érkezett meg Akiko-senpai, és kinyitotta a kezében lévő mappát.

- Ki lesz a célpont? – kérdi Aoi.

- Itagaki Haruka. – mondta tőle szokatlanul komolyan.

Erre mindenki ledöbbent, kivéve én, mert fogalmam sincs min kellett volna.

- Most mi van? – nézek körbe meglepetten.

- Ugye csak viccelsz! – tépi ki Aoi, senpai kezéből a mappát.

- Nem.

- Ez a feladat túlontúl veszélyes, még számunkra is nem, hogy Akirának. Erre egy profi csapatot kellett volna küldeni apának. – mondja halál nyugodtan Drake.

- Most miért, ez az Itagaki Haruka ilyen veszélyes? – „Haruka” gondolkodom el.

- Ő a körzetünkben tartózkodó legveszélyesebb vámpír, több száz embert ölt már meg eddig, és minden csapat, akit ellene küldtek hullazsákban tért vissza.

- Uh… - nyelek egy hatalmasat – Na, akkor induljunk! – pattanok fel hirtelen – Hisz, minél előbb kiiktatjuk, annál kevesebb ártatlan áldozat lesz. – mosolygok.

A többiek csak döbbenten néztek utánam.

- Nem jöttök? – kiáltok vissza, mire ők is megindulnak.

Beülünk a kocsiba, és kezdetét vette a három órás autóút. A mester vezetett, mellette Drake, én és Aoi hátul ültünk. Tűnődve bámulok ki az ablakon, fejemet támasztva.

- Itagaki Haruka – dünnyögöm magam elé. Annyira, de annyira ismerős valahonnan ez a név.

- Mi van vele? – kérdez rá Aoi.

- Mi lenne?

- Csak azért kérdem, mert az egész út alatt az ő nevét hajtogatod.

- Ezt már mi is észrevettük. – szól hátra senpai.

- Ja, bocsi, semmi, csak elgondolkodtam – mondtam, zavartan vakarászva a tarkóm.

- Min?

- Nem fontos. – nyugtatom le őket.

Az utazás hátralévő részében mindenki csendben volt. Végre megérkeztünk, a fogadó nem volt, se túl kicsi, se túl nagy. Eléggé lerobbant állapotban volt, de csak kívülről, belül minden tiszta, és új volt. Megkaptuk a kulcsokat a portástól, én persze a tizenhármast fogtam ki.

- Ez az én szerencsém – zsörtölődök halkan.

Aoi a tizennégyest, mester a tizenkettest, Drake pedig a tizenegyes szobát kapta.

- Most van pontosan 18:00 – mondta Akiko-senpai – Éjfélkor találkozunk itt lenn. Addig is egyetek, és pihenjetek.

Mindenki elindult a szobája felé, kinyitottam az ajtót és beléptem. Egy ágy volt a falnak tolva, mellette egy éjjeli szekrény, amellett pedig egy íróasztal. A szobából nyílt egy ajtó, beléptem rajta, ott volt a fürdőszoba, ami egy tusolóból, csapból, és egy vécéből állt. Végre könnyíthettem magamon, az út utolsó félórájában azt hittem becsurgatok. Mikor végeztem, úgy döntöttem letusolok. Egy szál farmerben voltam, és a hajamat töröltem, mikor kopogást hallok.

- Gyere! – kiáltok.

Egy hosszú barna hajú, és kék szemű lány lépett be rajta.

- Kész a… - a lány lefagyott mikor észrevette csupasz felsőtestem, ezen csak elmosolyodtam.

- Kész a vacsora. – tért vissza a valóságba paradicsom vörös arccal.

- Köszi. – mondom, majd a lány távozik.

Mindig ez történik, ha valaki „így” meglát. Bár a ruháimban úgy látszik, mint, ha törékeny testem lenne, pedig nem. Mindenem kidolgozott, persze nem vagyok az a full izom, kigyúrt csávó típus, de a hat kocka a hasamról nem maradhat el, hisz az akadémia kilencven százalékát testi erő fejlesztéséből állt. A vizsga pedig egy 5km hosszú akadálypályából, amin az egyik társadat kellett egy megadott időn belül átcipelni a hátadon, a túloldalra. Most is mosolyogva emlékszem vissza, mikor a vizsgáztatók, meg akartak szívatni (mondván, túl fiatal vagyok ehhez) azzal, hogy egy nálam többször akkora társam kellett végigcipelnem rajta. Még a mai napig is emlékszem az arcukra, mikor egy gazella ügyességével, és gyorsaságával cikáztam végig az akadályokon, ráadásul rekordidővel végeztem. Soha nem fogom elfelejteni azt a ledöbbent, undorral keveredett kifejezést az arcukon. De nem érdekelt se akkor, se most, bár ha belegondolok, azóta kerül a többi vadász. Elmélkedésemből a gyomrom korgása szakít ki.

- Ideje kajcsizni! – indulok le nagy vidáman, miután felveszek egy vörös inget, hátán fekete betűkkel kiírva: SÖTÉTSÉG URA.

Meg kell, hogy említsem, vadász létemre, elég érdekes ízlésem van, mindig is imádtam a fekete, és a vörös szín együttesét. Mikor leértem nem találtam ott senkit, csak egy tál, gőzölgő levest, zsömlével, és egy tál curryt. Mikor végeztem az evéssel, visszamentem a szobámba, és elterültem az ágyon. Valószínűleg elaludtam, mert mikor magamhoz tértem, már 22:53 volt.

- Nyomás készülődni. – nyögöm, és feltolom magam az ágyon.

Először is átöltözök. Felhúzok magamra egy szoros, fekete farmert, egy hatalmas pisztolyt ábrázoló övcsattal rendelkező övvel, majd egy vörös, hosszú ujjú pólót, és rá egy fekete, bőrmellényt, végül felhúztam a lábamra egy (meglepő módon) vörös, fekete színekben játszó, térd alá érő, acélozott bakancsom, amit csatos, szíjak tartanak a helyén. „Ez volt a kedvencem.”

- Nézzük a felszerelést.

Az övemre helyezem a két tőröm, és pár gránátot, a nyílpuskám a hátamra veszem, jó pár nyíllal egyetemben, és persze nem maradhat ki néhány fiola szenteltvíz a zsebemből, és már indulásra készen álltam. Az óra 23:55 – öt mutatott.

- Ideje indulni.

Mikor leértem a lépcsőn már mindenki ott volt.

- Ez még mindig, nem megfelelő ruha egy vadászhoz Akira-chan! – gúnyolódott kicsit mester, amit csak egy vállrántással nyugtáztam, hogy nem igazán tud érdekelni.

- Indulhatunk? – kérdi Drake.

Mindenki bólintott, és már ott sem vagyunk.

- Amúgy, hova is tartunk? – nézek körbe – És miért nem jöhettünk kocsival? Már egy órája menetelünk a sötét, hideg erdőben.

- Nyugi, mindjárt ott vagyunk - szól kedvesen Aoi.

- Csak nem megrémültél a sötét erdőtől, vagy esetleg fázol? – néz rám senpai – Gyere, bújj ide hozzám, majd én, felmelegítelek. – vigyorog, sokat sejtetően.

- Még mit nem! – szólok rá mérgesen. „Már megint perverzkedik.”

- Itt vagyunk. – szólal meg hirtelen Drake.

Észre sem vettem mikor érkeztünk meg a hatalmas kastélyhoz, amit egy kábé két méter magas, fémkerítés kerített körbe.

- Puccos! – szólal meg a mester.

- Mintha, egy Drakula filmből szalasztották volna. – mondom, majd még alaposabban szemügyre veszem.

A kastélyt téglából építették, boltíves ablakok, és ajtó, a tető peremén hatalmas vízköpők díszelegtek, és az előkert egy családi temető. „Közel a rokonokhoz, mi?”

- Igaz, hogy az emberek már nem hisznek a vámpírokban, de akkor is, ez a ház kiakasztó. - mondja Aoi.

- Haruka, Haruka… - dünnyögöm, azóta is folyton ezen jár az agyam.

- Még mindig nem árultad el, hogy miért hajtogatod egész nap a nevét! – szól rám, kissé durcásan Akiko-senpai. „Komolyan mondom, mint egy nagy, gyerek.”

- Szólítottál? – hallok egy mély, dallamos, és önelégült hangot, ijedtemben, majd fél métert ugrok hátrapördülve. – Milyen kis édes valaki. – szegezi vibrálóan, vörös tekintetét az én feketéimnek.

- Itagaki! – ordítja Aoi, erre mindenki harci pózba vágja magát, és fegyverét a velünk szemben álló, magas, fekete, zselézett hajú, és nem utolsó sorban jóképű férfira szegezi. És ott állunk vele, szemtől, szemben, vagyis inkább csak én, mert még mindig nem szakította meg velem a szemkontaktust.

Folyt köv.