Újabb életjel! xP

DRAMAtical murder

Koujaku x Aoba

Noiz x Aoba

 

Ren x Aoba

Clear x Aoba

Mink x Aoba

Virus&Trip

Ace of Diamond *----* 

Egy két kép

Gackt & Hyde

Bár a legtöbb kép ezek közül nem mostani attól függetlenül felülmúlhatatlan! :D

Szeressük őket nagyon! :D 

Vanilla by Kira-sama

Vanilla by Kira-sama

Gackt és Hyde már minimum két éve egy pár. Boldogok együtt és a szexuális életük is tökéletes. Vagyis Hyde egészen a múlt hétig ebben a hittben élt.  Nem csinálták minden nap, de ha az egyikkőjükre rájött a dolog, akkor a másik nem mondott nemet. De Hyde már két hete próbált rá mászni párjára a legkülönbözőbb helyeken és időkben de Gackt mindig visszautasította mondván ő most dalszöveget ír. Csak hogy egy pár példát mondjak a próbálkozások közül. Előző hét végén az autóban, ahol eddig mindig csinálták. A mostani hét eleje, este mikor már haza értek a munkából. Szexin felöltözött éppen csak öl táncot nem adott párjának… nem…de az a dilis akkor is csak annak az idióta dalszövegnek szentelte figyelmét. Mitől jobb az, mint ő?! Már minden megfordult a fejében. De Hyde nem adta fel a mai reggelen újból neki állt a Gackt elcsábítási hadműveletnek. Igen ezt a nevet adta próbálkozásainak.  A fiatalabb mit sem sejtve lép ki közös hálójukból mikor is Hyde rá ugrik és kiteríti a földön.

- Camui Gackt a mai nap végre óhajtasz velem csinálni valamit vagy hagyjalak el? – morog, mint egy vadmacska és végig karcolja párja meztelen mellkasát. A barna elneveti magát és fordít helyzetükön.

- És ha inkább eléneklem, amit ebben a két hétben írtam neked? Meghallgatod angyalom? – néz szexisen, csábosan a szőkére, akinek elakad lélegzete. Szemei felcsillannak és eszeveszetten elkezd bólogatni. A barna feláll párjáról és berakja, az alapot majd táncolni kezd.

- Te egy őszintén erkölcsös ember vagy, ahogyan a csinos ujjaiddal meg érintesz engem. De én valódi terrorista vagyok, aki ha azt kívánod, feltüzeli vágyaidat – énekel mély hangján miközben csípőjével köröz jobbra, balra és lassan araszol párja felé. - Az e féle szerelem specialistája, a hosszú körmeid mikor magamon érzem, azonnal kemény vagyok. – térdel le a még mindig földön ülő párja elé és kezébe fogja, a két bársony puha kezet majd két apró csókkal illeti a testrészt. - Egy egoista vagyok, aki azt akarja, hogy szeresd, Azt akarom, hogy beléd lökhessem magam – fekszik rá teljesen párjára és lökő mozdulatokat végez majd mintha mi sem történt volna, lemászik, újból elé térdel. - Ha közelebb megyek…– húzza végig ujját párja mellkasán.

- Aahh!  - nyög fel Hyde.

- …elvesztem az eszem.  – búgja tovább Gackt szerelmesen és ismét szépen lassan mászik rá párjára. - Túlságosan is mesterkélt vagy. – szedi le csiga tempóban a ruhadarabokat a szőkéről. - Hűvös vagy és formálható. – lihegi, párja fülébe miközben rá-rá harap a még hideg cimpákra. - Szexi kinézettel, mint egy ökológus – vigyorogva csókol Hydera. - És egy forró, izgató csók – váltanak ismét perzselően szenvedélyes nyelvcsatát, miközben egyik kezével elkezdi kényeztetni társa férfiasságát addig másikkal tágítani, kezdi. - Az arcod egyre homályosabb – tapad a kisebb férfi ajkaira kinek a fájdalomtól eltorzult arcát lassan a kéj veszi át.

- Ahh! – nyög fel Hyde a több felől jövő érzésre.

- Magamnak kell megcsinálnom – vigyorodik el Gackt és szinte tépi le magáról a ruhát, majd miután már elég tágnak érzi, az idősebbiket kihúzza ujjait és merevedésével helyettesíti. - Szerethetlek? – kacsint csábítóan a szőkére. - Ezen a remegő éjszakán? – lök egyet előre csípőjével. - Csináld csak így… csináld még… mélyebben! – kulcsolja át párja lábait derekán ez által még mélyebben elmerülve a szűk forró barlangban. - Ajakaid nyomása az enyémen – tapad, ajkaira miközben összekulcsolja ujjaikat. - Őrjítő! – suttog pár milliméterre a már csóktól felduzzadt, vörös ajkaktól. - Én vagyok a Vanillád. – liheg a csábítóan édes ajkak közé. - Szerethetlek? Ezen a remegő éjszakán? Csináld csak így… csináld még… mélyebben!  - és szavait tettei követik, egyre gyorsabban mozog. - Nedves ajkaid felizgatnak. – ad a testrészre egy apró puszit és csípőjét egyenletesen löki előre párjába. - Nincs szükségünk szavakra. - liheg. - Te és Én ez egy… égető szerelem! – suttog, szerelmesen eltávolodik, egyik kezét elengedi, és kicsit kezelésbe veszi a mostanában elhanyagolt, már eléggé a plafon felé meredező mellbimbókat.

-Aah! – lehet hallani Hyde nyögéseit újra és újra.

- Mennyi reggelünk van még együtt? Mielőtt ez az éjjel befejeződik? – énekli már berekedve. - A gyönyör fehér virágai hullanak az égből… elmegyek! – mosolyodik el, de nemet int, fejével ez csak a szövegbe van ő még nem. - Szerethetlek? - lihegi újra. - Ezen a remegő éjszakán? – vigyorog. - Csináld csak így…” Láttam egy farkat.”- utal a sorral első szeretkezésükre mire Hyde válasza egy eddigieknél is jobban való elpirulás. - A szégyen majd eléget engem. – somolyog, újra miközben kicsit lassul csípője mozgása ezzel még szenvedélyesebbé téve együttlétüket. - Beléd estem! – suttog újra szemeiben mérhetetlen szerelemmel. - A személyzet is látta, hogy térdelek előtted. – utal a sorral arra mikor egyszer a stáb tagjai rájuk nyitottak mikor éppen a NAGY Camui kényeztette orálisan Hydeot. A szőke elneveti, magát miközben párja szemébe néz és átkarolja nyakát ezzel lehúzva magához egy csókra. A barna társa vékony derekára helyezi tenyerét, ami megítélése szerint pontosan oda illeszkedik. - Ki akarok elégülni. Ne hagyj cserben. – megcsókolja párját tudtára adva mennyire fontos neki. Kezével megkeresi az idősebb férfiasságát és csípőjével ellentétesen kezdi mozgatni. - Szerethetlek? Ezen a remegő éjszakán? Csináld csak így… csináld még… te vagy! – liheg az eddigieknél jobban a gyorsuló tempó miatt. - Megőrjítesz, ahogy a csípőd mozog az enyémen, fogva tartasz! – löki csípőjét és mozgatja kezét, míg egyszerre el nem élveznek. - Te vagy az… én… Vanillám.- mondja szapora lélegzetvételei mellett, mielőtt kicsusszanna párjából és mellé feküdve magához nem húzná. - Na, tetszett egyetlenem? – suttog szinte már gügyögve a szőkének.

- Nagyon! Köszönöm! Gyönyörű volt! – mosolyog hálásan, meghatódva, de leginkább kielégülve. Majd hirtelen felülkerekedik párján.

- Imádtam! De hogy hasonlíthattál egy ökológushoz?!- vonja, kérdőre a fiatalabbat miközben köröz egyet csípőjével. Nos, két hét szex nélkül vs. egy menet az rohadt kevés. Drága párosunk egy hosszú nap, de egy még hosszabb éjszaka előtt állnak. Na, igen szó szerint.

VÉGE

Gackt - Vanilla fordítás :D

Vanilla

Te egy őszintén erkölcsös ember vagy,ahogyan a csinos ujjaiddal meg érintesz engem

De én valódi terrorista vagyok, aki ha azt kívánod, fel tüzeli vágyaidat

Az e féle szerelem specialistája, a hosszú körmeid mikor magamon érzem azonnal kemény vagyok.

Egy egoista vagyok aki azt akarja hogy szeresd, Azt akarom hogy beléd lökhessem magam

Ah…

Ha közelebb megyek elvesztem az eszem.

Az arcod egyre távolibbá válik.

Szerethetlek? Ezen a remegő éjszakán

Csináld csak így…csináld még…mélyebben

Ajakaid nyomása az enyémen őrjítő

Én vagyok a Vanillád.

„Túl mesterkélt vagy”  Hűvös vagy és formálható

Szexi kinézettel, mint egy ökológus és egy forró, izgató csók

Ah…

Az arcod egyre homályosabb

Magamnak kell megcsinálnom

Szerethetlek? Ezen a remegő éjszakán

Csináld csak így…csináld még…mélyebben

Nedves ajkaid felizgatnak , nincs szükségünk szavakra.

Te és Én ez nem egy ….égető szerelem.

Ah…

Mennyi reggelünk van még együtt?

Mielőtt ez az éjjel befejeződik?

A gyönyör fehér virágai hullanak az égből…elmegyek

Szerethetlek? Ezen a remegő éjszakán

Csináld csak így…” Láttam egy farkat.”

A szégyen majd eléget engem, Beléd estem

A személyzet is látta hogy térdelek előtted

Ki akarok elégülni. Ne hagyj cserben.

Szerethetlek? Ezen a remegő éjszakán

Csináld csak így… csináld még…te vagy

Megőrjítesz ahogy a csípőd mozog az enyémen ,fogva tartasz

Te vagy az….én…Vanillám. 

Angolról fordítottam mivel még nem tudok japánul... :D *Kira-sama voltam 

Még pont határidőn belül! XD

Az Újonc 5. fejezet By; Gün-gün

Lehull a lepel

Végre lassan, újból kezd lemenni a nap. Végig próbáltam mindenkit kerülni, több-kevesebb sikerrel. Valamiért Aoi és a mester lerázhatatlan volt. Egész végig tapadtak rám, mintha sejtenének valamit. Nem, az kizárt, hogy rájöttek volna! Már este hat van, mikor visszatérek a szobámba és felfegyverkezek. Tőreim ismét oldalaimra erősítem, újonnan szerzett fegyverem pedig karomra csatolom, majd ráhúzom pulóverem ujját, hogy takarja. Természetesen a töltényeket nem hagyhatom itt, bármennyire is nagy a tára, ki tudja mennyire lesz szükségem, inkább az övemre szerelek két póttárat. Most, hogy felszerelkeztem, rápillantok órámra. 18:30, tökéletes, vacsoraidő, ilyenkor mindenki az ebédlőben van. Nehogy észrevegyék kisurranásom, az ablakomon terveztem kimászni, mivel az a hátsó kapura néz. Csak, hogy… valamire nem számítottam. Mégpedig arra, hogy egy erős fémrács állja utam.

- Ez meg mi a…? – fakadok ki. – Ez most, hogy? Mikor? Határozottan emlékszem, reggel még nem volt itt! – fonom rá ujjaim a rácsokra, és megrángatom. Elég erős, de még nagyon friss a hegesztése, így gyerekjáték lesz megszabadulnom tőle. Felhúzom lábamra a jó öreg acélbetétes barátom, majd koccra tárom ablakom. Mivel ha három emeletet zuhanna, a rács az túl nagy zajt csapna, ezért kötelet kötök rá, melynek másik végét jó párszor kezemre tekerem. Elrugaszkodom, és láss csodát, egyetlen egy oldalrúgás elég volt, hogy kiszakadjon helyéről. Mielőtt a nehéz fémtárgy zuhanásba kezdene, visszarántom a kötéllel, szobámba, majd ágyamnak támasztom. Cöh… most komoly, valaki azt hitte, hogy ezzel visszatarthat? Nevetséges!

Óvatosan kimászok a párkányomra, és lassan emeletről-emeletre lemászom. Bezzeg a többiek nem kaptak rácsot! Sikeres földet érésem után a parkolóba veszem az irányt. Mondjuk még is volt jó oldala, hogy a mesterék rajtam lógtak. Vigyorgok magamba, mint a tejbe tök, miközben előhúzom az elcsórt kulcsokat és bepöccintem a sensei autóját. Hát végül ez is elérkezett. Taposok bele a gázba. Szinte fele olyan gyorsan érek le, mint múltkor, bár ezúttal a kastélyig hajtok. Gyomrom összerándul az idegtől, mikor kiszállok a járműből. Eddig jó ötletnek tűnt az egész, de megmondom őszintén… kezdem meggondolni magam.

- NEM! Térj észhez! - csapom arcon magam, és sietős léptekkel elindulok, a kastély felé. A kapu tárva nyitva, mint ha csak rám várna. Gyorsan átvágok a sírkerten, végig szemem előtt tartva a célt, majd megállok a hatalmas kétszárnyas bejárati ajtó előtt. Hiába adtam bele minden erőm abba az egyenes rúgásba, melyet az ajtónak küldtem, az lassan, nyekeregve tárul fel előttem, majd hatalmas csattanással kísérve találkozik a fallal. Az előcsarnok kupolás kiépítésének köszönhetően, a fülsiketítő zaj végigvisszhangzik az egész épületen. Óvatosan lépek be a terembe a vörös szőnyegen, mely a márványpadlót fedte. A helyen félhomály uralkodik, mivel csak a boltíves ablakok engedik be a hold fényét.

- Már vártalak, hófehér galambom! – zendül át az egész termen Haruka borzongató hangja. Ekkor felgyulladnak a gyertyák, így végre megláthatom őt magát, a lépcső tetején, egy aranyozott, vörös, bársonytrónban ülni. Vámpírok…

- Akkor azt is tudod, hogy miért vagyok itt!- indulok meg felé.

- Igen tudom. – áll fel, és ő is megindul lefele a lépcsőn, felém. – És el is fogok árulni mindent, de nem itt! – áll meg előttem és óvatosan megérinti arcom. Egy kósza tincset a fülem mögé simít. – Kérlek, kövess! – indul el. Nem tudom miért, de kellemetlen szorító érzés fogott el, mióta nem érint. Mintha a testem sóvárogna utána. Olyan különös, de legfőképpen zavarba ejtő. Még senki iránt nem éreztem így. Gondolataim annyira elterelődtek, hogy nem vettem észre, hogy s milyen módon jutottunk el az egyik szobába. Nem volt túlzottan nagy, de kicsinek sem mondanám. Ablak egyáltalán nem is volt, egy hatalmas csillár világította be az egészet. A falakon végig festmények sorakoznak.

- Hol vagyunk? – nézek körbe.

- A történelemben! – tárja szét karjait Haruka, és mosolyogva körbefordul. – Ez itt… a királyi család, azaz a TE családod története! – áll mellém és két vállamnál fogva kísér az első képhez.

- Várj! Álljunk meg egy percre! – akadok ki – hogy érted azt, hogy királyi család?

- Úgy ahogy mondom, hercegem. – mosolyog lágyan – De most inkább maradj csendben és figyelj! – fordít a kép felé, melyről egy kedvesen mosolygó, hosszú, hófehér hajú, vörös szemű, a harmincas éveibe járó, és összességében jó kiállású férfi mosolyog vissza rám. Díszes ruhája, és koronája arra utal, hogy minden bizonnyal valamiféle uralkodó lehet, vagy lehetett. Így jobban megnézve, rettentően ismerős.

- De hisz ő…- remeg meg térdem és lélegzetem elakad.

- Úgy van, Ő itt az apád. – szorítja meg vállaim. – Gondolom, mivel vámpírvadász akadémiára jártál, hallottad már III. Natzukishide király nevét.

- Igen, ő volt az ki békét kötött, és megígérte, hogy a vámpírok nem támadnak többet ártatlan emberekre. Több mint 385 évig uralkodott, a vámpírok fölött, majd titokzatos módon eltűnt. Azóta a lázadók felerősödtek, és újból emberekre támadnak. Őrájuk vadászunk mi!

- Nos, majdnem. Nagyjából igazad van, csak egyetlen aprócska pontban tévedsz… egyáltalán nem titokzatos módon tűnt el. De hadd kezdjem az elején! – von maga után és leültet egy vörös, bársony kanapéra. – Kérsz valamit inni? – ajánlja fel nyájasan.

- Nem, inkább mesélj! – förmedek rá.

- Rendben. – sóhajtja végül. – Jómagam is a királyi palotában nevelkedtem. Mindig is arra neveltek, hogy megvédjem a királyi család tagjait. Beleértve apádat is. 226 évig tudtam a szolgálataira lenni, de gondolom ez most annyira nem lényeg. Tizennyolc évvel ezelőtt, már nagyban, hatályban volt az a parancsolat, hogy nekünk, vámpíroknak szigorúan tilos ártatlan emberekre támadnunk, cserébe a vadászok sem üldöznek minket, és még ellátmányt is kapunk börtönökből, meg ehhez hasonló helyekről. Természetesen ez már akkor sem tetszett mindenkinek, a lázadók egész nagy csapatot hoztak létre. Akkorát, hogy egymaga apád, sem a vadászok nem lettek volna képesek leverni. Így hát egy közös küldetés ereéig össze kellett fognia a két örök ellenséges csapatnak. Apád ezen a küldetésen látta meg először édesanyádat, Hideki Akirát. – szemeim elkerekednek, ezt ő is észreveszi és mosolyogva folytatja tovább. – Igen róla neveztek el téged. – kuncog, majd belekortyol borospoharába, hogy felfrissítse kiszáradt torkát, nem hittem volna, hogy egy vámpír képes ilyen édesen nevetni – Ennek a küldetésnek célja, a lázadók totális megsemmisítése volt. A vámpírvadász csapat akkori irányítója édesanyád volt. Igen csak rátermett asszony, határozott, harcias és eltökélt, ráadásul mindezek mellett gyönyörű. Nem is kell mondanom Natzukishide azonnal bele szeretett, az egész olyan volt, mint egy romantikus történetben, ahol a lány beleszeret a harcias főhősbe, csak ebben az esetben jó apád játszotta a női karaktert. Visszatérve a küldetés nem egészen úgy sült el, ahogy vártuk. Csapda volt az egész, és mi bedőltünk. A mi negyvenfős csapatunk jó 120 vérfarkassal állt szemben, akiket nagyvalószínűséggel manipuláltak. – kezemet tördelem idegességemben szavai hallatán, kísértetiesen ismerősen hangzik – Nem volt más választásunk, vagy ők, vagy mi – sóhajtja.

- É-és végül is h-hogy sikerült? – meglepődöm hangom remegésén, ez egyáltalán nem jellemző rám. Haruka élesen szívta be a levegőt, mitől a vér kifutott amúgy is sápadt arcomból.

- Mészárlás, semmi más csak a húscafatok, és vér fémes illata mindenhol. – még rajta is látszik, hogy mélyen érinti a dolog. Ujjai megszorulnak a borospohár körül. – Hiába sikerült levernünk őket, rengeteg halott és sebesült lett a mi oldalunkon, ráadásul az igazi ellenfelek még csak elő sem kerültek. – megugrom mikor szorításában szilánkosra törik az üvegpohár. – De egy kis öröm az ürömben, hogy így megkezdődött a Vadászok és a vámpírok szoros együttműködése. – tér vissza az a rosszfiús félmosoly ajkaira, miközben lenyalja az ujjaira ömlött bort. – Gondolhatod, a vén róka minden egyes percet kihasznált arra, hogy édesanyád közelébe lehessen. Hiába nézte mindkét fél rossz szemmel gyakran látogatott el az akadémiára, és rengetegszer hívta el édesanyádat a királyi palotába. Gondolom nem is kell említenem, hamar nagyon jó barátok, később pedig szeretők lettek. Végül, ami feltette az i-re a pontot, feleségül vette Akirát. – a történet hallatára egyszerűen nem tudok nem mosolyogni, de hisz ki nem tenné, mikor egy ilyen édes történetet hall. – Sajnos korai az örömöd… - sóhajt fel szomorúan, mire az a kis mosoly is lehervad az arcomról. - … A királyság már amúgy is instabil lábakon állt, de mikor az egyetlen királyunk a legtisztább vérű vámpír egy embernőt vett feleségül kitört az anarchia. A lázadók száma majdhogynem a duplájára nőtt, így akik eddig bujkáltak, mozgolódni kezdtek. Hír kezdett terjengeni arról, hogy puccsot terveznek a királyi család ellen, csakhogy… édesanyád már terhes volt veled! – néz rám rettentő komolyan, mire nagyot nyelek – Apád nem tehetett mást, visszahívta a kiküldetésre kivonult csapatokat, hogy megerősítse a palota védelmét. Nem engedhette meg magának, hogy hagyja füle mellett elsuhanni a pletykákat.

- És a vadászok? – teszem fel a már jó ideje foglalkoztató kérdést – Ők nem segítettek?

- Dehogynem! Az összes küldetést átvették, ami nem a palota közelében zajlott, de sajnos ennél többet nem tehettek, és kilenc hónap múlva, megszülettél te.

- A-akkor ezek szerint anya…

- Igen, a királynő sajnos életét veszítette. – szomorodik el mélységesen tekintete – Hiába volt ember, mégis nagyon sokan szerették őt a vámpírok közül. A temetésére az egész megmaradt birodalom összegyűlt. Apád mélységes letargiába esett, képtelen volt kormányozni, így egy időre én vettem át a feladatait, sajnos az atyai kötelességeit is… sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de majdnem egy évbe telt neki, mire először bebírt lépni a szobádba. – torkom a gondolatra is összeszorul, bár nagyon is megértem, hisz én voltam az, ki elvette élete szerelmének életét, de akkor is… fáj, hisz az álmaim egyáltalán nem ezt sugallták. –Ne szontyolodj el, hisz ez csak a kezdet volt. Mikor legelőször nézett a szemedbe és vett kézbe téged könnyekbe tört ki. Folyamatosan szidta magát, hogy hogy lehetett ilyen kegyetlen, mind veled, mind magával… és így telt el hat év viszonylagos nyugalomban. Persze voltak kisebb-nagyobb problémák, de mindet lerendeztük a lehető legkevesebb veszteséggel. De mint ahogy az elkerülhetetlen lett volna, a lázadók beszivárogtak a palotába. – itt megállt és hosszú másodpercekig meg sem szólalt, szinte tapintani lehet a fájdalmát a levegőben. Olyan erős kényszert érzek arra, hogy átöleljem, mint még soha. Nehezen, ugyan, de sikerül visszafogni magam. – Soha nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy akkor nem voltam ott! – hangja megremegett – Mikor visszatértem a palota lángokban állt, és nem találtam senkit, ki túlélte volna azt a mészárlást. Egyaránt voltak halottak a mieink és a lázadók közül. Hosszú kutatás után bukkantam rá a királyra ki halálos sérülésekkel feküdt a hátsókertben, már az eltűnés szélén állva… és mikor rákérdeztem mi történt a herceggel, azaz veled, csak annyit mondott… nem létezel többé! – egy könnycsepp folyt végig hófehér arcán. Eddig bírtam, felpattanok, és egy lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, majd kezemmel letörlöm arcáról azt a kósza könnycseppet. Soha nem gondoltam volna, hogy a vámpírok tudnak sírni. Végig abban a hitben ringattam magam, hogy kíméletlen szörnyetegek, miket csak a vérszomj hajt. Úgy látszik ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ugyanolyanok, mint mi, legalábbis az érzelmek terén. - … Egészen pár héttel ezelöttig abban a hitben éltem, hogy halott vagy, én hófehér galambom. –néz fel rám érzelmektől csillogó vörös szemmel, majd kezemre kulcsolva sajátjait, lehel rá könnyű csókot. Szívem hatalmasat dobban mellkasomban. Nem ez nem helyes!~ remegek meg. Mégis, hogy érezhetnék gyengédséget egy gyilkos szörnyeteg iránt, ki több bajtársam életét oltotta már ki… mégis… Saját gondolataimtól megrémülve, hátrálni kezdek Harukától, ki még mindig székében ül, azonban előbbi érzelmei eltűntek arcáról. – Tudom, hogy ez így már most nagyon sok és megrendítő, de sajnos még nem fejeztem be. – sóhajtja – A legfontosabb még hátra van, mégpedig az, hogy mi is vagy valójában, mert nem egyszerű ember, erre már te is rájöhettél! – már nem is igazán tudom, mit gondoljak, a tudatom jó messze elszállt a fellegekbe, jelenleg még azt is nehéz elérnem, hogy eszméletemnél maradjak… de bólintok. – Nem vagy mindennapi teremtmény Akira! – hangja komolyságától a hideg futkos a hátamon – Sőt, több ezer éve nem született egy hozzád fogható lény se!- áll fel ültéből és lassú, de határozott léptekkel felém indul, mitől ismét hátrálni kezdek – Egészen születésedig, azt hittük, hogy ez egy mítosz, mert, hogy nem vagy se vámpír, se ember! – itt a vége, hátam a falnak ütközött, nem tudok tovább menekülni. Haruka megáll előttem alig pár centire, és kezeivel, fejem mellett megtámaszkodik a falon, így végleg elzárva minden utat előlem. Vörös szemei magabiztosságot sugároznak. Érzem, miként egész testem átjárja a pánik. Nem akarom ezt, nagyon nem! El akarok tűnni innen, jó messzire, el mindenki szeme elől! – Egy lenyűgöző teremtmény vagy! Rendelkezel minden képességünkkel, sőt valószínűleg többel is, de az emberi gének miatt a gyengeségeinkkel nem.  – Elég volt! Nem akarom ezt hallani! Érzem, hogy könnyeim patakokban kezdenek lefolyni az arcomon. Kezeim füleimre szorítom, de ő egy egyszerű mozdulattal lerántja őket, és csuklóimnál fogva még jobban a falhoz présel. Hova tűnt az kedves férfi, ki az előbb könnyet hullatott szeretteiért?

- Elég! – kiáltom kétségbeesetten és kapálózni kezdek, de mind hiába – Fejezd be! Nem akarom hallani!

- Egy dámpír vagy! – suttogja kíméletlenül a fülem mellett – Egy dámpír, miről csak a legendákban olvasni, de jelenleg még alszol! – nem bírom tovább, térdem megremeg és összecsuklik súlyom alatt, a földre rogyom. Nem hiszem el! Hazudsz!

- Én nem vagyok egy átkozott szörnyeteg, mint te! – ordítom a még mindig csuklómat szorító férfira. Nem vagyok benne biztos, de mint ha fájdalmat láttam volna átsuhanni megkeményített tekintetén.

- Nem vagy szörnyeteg! Te egy csoda vagy! Egy isteni ajándék a népünknek! – könnyedén ránt fel ismét álló helyzetbe – Te leszel a megmentőnk, ki ismét elhozza számunkra a békét! – Miért… miért bízik ennyire bennem? – És tudom, hogy meg fogsz gyűlölni, sőt mi több, valószínűleg meg fogsz ölni, de vállalom a tetteim következményét… Akira… fel kell, hogy ébresszelek! – Ezt meg még is, hogy érti? Felébreszteni? De hisz nem is alszom!

- Várj, mi van? – kérdezek rá, de többet nem szól hozzám, csak maga után húz, egészen egy díszes faajtóig, amin belépve egy hatalmas hálóterem tárul szemem elé. Gyönyörű tájképekkel a falon, az egyik falat könyvespolc fedi be, tele régebbi, talán már rég el is feledett könyvekkel. A szoba közepén egy méretes franciaágy foglal helyet, díszes fafaragásokkal, fekete-vörös színekben pompázó, selyem ágyneművel. A fényt a plafon közepéről lógó, többágú csillár adja, melyben gyertyák pislákolnak, ugyanis az egész szobában nincs ablak. Nincs sok időm a szobában nézelődni, ugyanis elég hamar az ágyra lökve találom magam. Először csak döbbenten pislogok a fölöttem tornyosuló feketeségre, de mikor fölém mászik, elég hamar leesik, mit is értett ’felébresztés’ alatt. – Ne! Várj! – kapok felé, de a párnához szegezi kezeimet.

- Kérlek, maradj nyugton! – búgja fülembe – Nem szeretném, hogy fájjon! – nyalint bele az említett testrészbe, majd nyelvével állcsúcsomig siklik, hogy végül ajkaink a várva várt szenvedélyes csókban forrjanak össze. Nem tudom miért, de testem, mint ha önmagától reagálna. Minden érintésébe belesimulok, mint ahogy a macskák szoktak gazdájukéba. Keze már pólóm alatt kalandozik, és mikor megtalálja egyik bimbóm akaratlanul is egy kellemes sóhajtás hagyja el torkom, mire felkuncog. Nem tudom, hogy történhetett, de testem képtelen ellenkezni, teljesen behódolt a felettem munkálkodó feketeségnek. Hamar le is húzza rólam felsőm.

- Nocsak! – pillantja meg alkaromon újdonsült fegyverem – Szép darab! – simít végig rajta, majd egy egyszerű mozdulattal lecsatolja rólam és az ágy végébe löki. Immáron csupasz felsőtestem kezdi kóstolgatni, fehér bőrömön vörös nyomokat hagyva maga után. Ágyékomnál megáll és felpillant, de mikor vörös szeme találkozik az én kéjtől elhomályosult tekintetemmel bátran folytatja tovább. Kicsatolja övem és alsómmal együtt lerántja rólam az összes maradék ruhadarabot. Csak mikor már teljesen meztelenül fekszem előtte akkor kezdi el magáról is leszedni a fölöslegessé vált ruháit. Bár azokon keresztül nem látszik, de Haruka teste teljesen kidolgozott. Izmai szépen domborodnak a halovány bőre alatt. Először nem is tűnt fel, csak mikor el tudtam vonatkoztatni az összkép lehengerlőségétől, de felső teste tele van még régebben szerzett sérülések nyomaival. Finoman végigsimítok a legöregebbinek látszó egyben legnagyobb sebhelyen, mely mellkasától egészen köldökéig metszi végig testét. Nem értem mégis, hogy lehet ez? Hisz vámpír! Nem szabadna ilyen sebhelynek éktelenkednie rajta! Csak később esik le, mikor azokba a mélységes fájdalmat tükröző bíbor szemeibe nézek. Ezt a heget egy másik vámpír okozta… Lehajol hozzám és kisimítja kósza tincseim arcomból, majd homlokon csókol.

- Ne aggódj, kíméletes leszek! – azzal szabad kezével már merev tagomra kulcsolódik. Testemen végigfut a jóleső borzongás. Lassan mozgatni kezdi csuklóját, mire az eddigieknél hangosabban felnyögök. Egyik ujját járatomhoz helyezi, és lassan becsúsztatja. Nem kell sokat várnom és már a második is bennem van. Tágítása kicsit kellemetlen, de nem fáj annyira, mint azt képzelni lehetett. Talán azért, mert már régebben játszadoztam magammal egy kicsit. De ezt akkor sem vallanám be, ha kényszerítenének. Látom tekintetén, hogy határán van, így biccentéssel jelzem, hogy tegye, amit tenni akar. Már réges-rég feladtam a vágyaim elleni küzdelmet. Nem tudom miért, de akarom ezt a férfit! Neki sem kell több, ujjait azonnal saját, merev hímtagjára váltja. Talán tévedtem mikor azt hittem készen állok. Nem számítottam rá, hogy ekkora lesz. Iszonyatosan fáj! Behunyom szemeim és összeszorítom állkapcsom, így zihálok a takarót markolászva. Nem tudom meddig voltunk így mozdulatlanul, egyszer csak arra leszek figyelmes, mikor már abbahagyott a fájdalom, hogy remeg bennem. Lassan nyitom ki szemeim és szembesülök azzal, hogy nem csak ott, hanem egész testében remeg a visszafojtott vágytól. Szívem hatalmasat dobban a mellkasomba. Végigsimítok fejem mellett letámasztott kezén és lábaimat átkulcsolom derekán.

- Csináld nyugodtan! – suttogom.

Haruka lehajol, és hálás csókot biggyeszt ajkamra, majd mozogni kezd. Először lassan, majd vadabban löki egyre mélyebbre magát vékony testemben. Hangos nyögések és kiáltások töltik be a szoba csöndjét. Leginkább az enyémek, de mikor rászorítok alul, ő is hallat egy-két férfias hördülést. Ahogy a tempó egyre gyorsul érzem, hogy közel a csúcs, erre rátesz egy lapáttal az is, hogy férfiasságom ingerli, és ekkor… Ekkor veszem észre azt, amit talán nem kellett volna. Egy tükröt. Egy átkozott tükör van az ágy fölött a plafonra szerelve, de nem ez rendít meg. Nem, hanem az, amit benne látok. Magamat… vagy talán mégsem? Szemem kezdi elveszíteni eddigi feketés mivoltát, izzani kezd, de nem vörösen, mint egy átlagos vámpírnak. Ibolya lilán fénylik fel a félhomályban. Hajam is furcsán, fényesebb árnyalatot kap. Most már tényleg itt van… érzem, hogy vége… elsülök! Mikor Haruka eltalálja legérzékenyebb pontom e is következik. Átkarolva őt, rántom szorosan magamhoz és hátravetett fejjel sikítok fel és pont ekkor megnagyobbodott szemfogaim előugranak eddigi rejtekhelyükről. Nem tudom miért tettem, talán csak tudtom nélküli berögződött reflexből, de fogaim belevájtam Haruka nyakába. Ez az ő számára is elhozza a beteljesülést és belém élvez. Nem tudom minek hatására talán a vére miatt, talán a beszélgetésünk végett, de rég elfeledett emlékeim, mint ha csak filmet néznénk, leperegnek szemeim előtt. Minden, minden visszatér. Az apám, a palota, a szolgálók, és ami a legfontosabb… Ő is. Hogy miként szerettem bele első látásra ebbe a férfiba és, hogy még most is mennyire szeretem. Teljes szívemből! Könnyeim ma már sokadjára kezdenek el záporozni. Milyen gáz! Mikor Haruka észreveszi ezt és azonnal kiugrik az ágyból és térdre veti magát előttem.

- Kérem Fenség! Tudom, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan és én… vállalom tetteim következményét! Akár a halálbüntetést is! - óvatosan tornázom magam ülő helyzetbe még mindig szipogva.

- Hülye barom! – torkollom le könnyeim törölgetve, mire felkapja fejét – Nem emiatt sírok! Sokkal inkább a miatt, amit én műveltem veled! – ő csak értetlenül néz rám – Miattam szenvedtél ennyi évig, mert nem voltam elég erős, hogy legalább az emlékeim megőrizzem! Könyörgöm… bocsáss meg nekem! – erős karokat érzek meg magam körül. Haruka előttem áll és szorosan ölel magához. Testemben szétárad az a meleg és nyugalmat árasztó érzés, amit már réges-rég nem tapasztaltam.

- Ne hagyj el többet! – suttogja enyhén remegő hanggal, majd végigdől velem együtt az ágyon.

- Nem foglak… ígérem! – suttogom én is, és szorosan belebújok jóleső ölelésébe.

- Szeretlek hófehér galambom!

- Én is téged, én éjsötét lovagom! – érzem, miként fejem búbján támasztott ajkai felfelé görbülnek, rég nem hallott beceneve hallatán.

Így alszunk el, mosolyogva és szorosan egymáshoz bújva, mint ahogy oly sok évvel ezelőtt is tettük.

Folyt köv.