Sorry a soksok késésért!! :(

Az Újonc 3. fejezet - By; Gün-gün

(Fontos! Az előző 2 fejezet átírásra került ezért, hogy érthető legyen a mostani el kell újra olvasnotok! Bocsi!! <3)

Álom

Feldúlt tekintetem már percek óta fürkészi a halovány, megdöbbent arcot, de az még mindig nem volt hajlandó szóra nyitni finoman ívelt ajkait. Kínzóan lassú léptekkel közeledik felém, és megáll alig 10 centire tőlem. Megfontolt mozdulattal nyújtja felém, hosszú, hegyes körmökkel díszített kezét, de én meg se rezdülök. Nem értem nyúl, hanem a medálért, amint kecses ujjait köré fonja, az kinyílik, ő nem törődve a maró fajdalommal, tovább szorítja azt. Szemeim hatalmas karikákká tágulnak, a medál jobb oldalán, egy címer található. Egy királykobra fonja magát össze egy vörös rózsa körül, bár ezzel feltűzve megát a rózsára, de az nem törődve vérző sebeivel, tovább szorítja azt a gyönyörű virágot. Érdekes egy címer az már biztos. Míg a baloldalán, egy a medálba vésett kitárt szárnyú galamb látható.

- Ezt, meg… hogy csináltad? – tér vissza hangom, de ő csak lágyan elmosolyodik.

- Nem számítottam rá, hogy újból láthatlak, Fehér Galambom! – simít végig gyengéden arcomon, szemében pedig a mérhetetlen szeretet lángja gyullad fel. Megint az a különös érzés tölt el. Mintha… már éreztem volna korábban is az érintését, melytől kellemes bizsergés fut rajtam végig. Hátrál egy lépést, majd újra megszólal. – Végig reménykedtem benne, hogy még élsz! – „Hogy mi van? Mint, ha az előbb nem pont Ő akart volna megölni!”- Csak, hogy tudd, jó pár dologban hazudtak neked! – mondja, majd szinte azonnal kámforrá válik.

- Ez meg mit jelentsen? Mi ez a címer? Miért nyílt ki neked a medál? Ki vagy te? Egyáltalán én ki vagyok, és honnan ismersz? – üvöltöm utána feldúltan a megannyi kérdést, de hiába.

- A válaszokat előbb utóbb megleled! – hallatszik egy távoli hang, mire én térdre rogyom és ujjaim görcsösen szorítani kezdik a kis címert.

- Ez… meg mégis mi a szar volt? – tápászkodik fel nagy nehezen az újonnan magához tért Drake. Én még mindig nem tértem magamhoz a történtekből, ezért nem is vettem észre, hogy Akiko-senpai, és Aoi mikor szabadult ki.

- Jól vagy? – érinti meg Aoi jobb vállam gyengéden. Csak hatalmasra nyílt szemekkel meredek fel rá.

- Jobb lesz, ha visszatérünk a bázisra! – ránt fel engem a senpai.

Gyors tempóban visszatérünk a fogadóba és összepakoljuk cuccaink, majd elindulunk vissza. Fél úton járunk, mikor már hajnalodik, de én meg se mukkantam egész végig.

- Biztos jól vagy? – hallom Aoi aggódó hangját, de válaszolni nem tudok.

- Hagyd most békén! – szúrja le Drake, mire Aoi csak nyelvet ölt rá.

Mikor megérkezünk, Drake berángat minket az igazgatóhoz.

- Thakesi-sama! – hajolunk meg mindannyian.

- Ó, máris végeztetek? – döbben le az öregúr.

- Apám, te is jól tudod, hogy nem! – lép előre Drake.

- Valóban?

- Ne játszd itt a tudatlant! Haruka, mégis honnan ismeri Akirát? Ki Ő, és mi ez az idióta címer? – rángat maga mellé, és a medálomra mutat. – Válaszolj, kérlek!

- Máris eljött volna az idő? – látszik az aggodalmas kifejezés Thakesi-sama arcán. – Kérlek titeket hadd beszéljek négyszemközt Akira-kunnal! – tereli ki a többieket, majd rávágja a nehéz faajtót a három megdöbbent férfire. – Ülj le gyermekem! –terel oda gyengéden, az asztallal szemközti bőrfotelhez, és leültet rá. Ő az asztalnak támaszkodva áll előttem. Arcán rengeteg érzelem cikázik végig. Szomorúság, aggodalom, szeretet, félelem, és a többit meg már meg se tudnám nevezni.

- Akira… nem ismered a teljes igazságot. – kezdi halkan.

- Arra, már én is rájöttem! – szegezem tekintetem a fapadlónak.

- Édesanyádat nem vámpírok ölték meg, hanem belehalt a szülésbe! – Erre a kijelentésre felkapom a fejem, és zavart tekintetem a kedves barna szempárba fúrom.

- De… miért hazudott erről? – akadok ki.

- Ez most nem fontos, inkább had meséljek róla egy kicsit! – Bólintok. – Ő volt a legcsodálatosabb nő, akit ismertem! A legelső női vadászok között volt, akiket felvettek ide! Kiemelkedő teljesítményével még a legjobb férfiakat is túlszárnyalta! Így hamar bekerült a különleges osztagba, ahol is vezető posztot foglalt el.

- Anya tényleg csodálatos lehetett! – csillognak szemeim.

- Igen, az volt! – helyesel mosolyogva az öreg.

- É-és apa… vele mi van?- Kérdezek rá, mire az a halovány mosoly is lehervad Thakesi-sama arcáról. Kezdek megijedni.

- Azt nem mondhatom el! – Fájdalom tükröződik szemeiben.

- M-miért nem?

- A neki tett ígéret kötelez! – sóhajtja.

- Mégis, miféle ígéret? – állok fel hirtelen. – Kérem, mondja el! Jogom van tudni! – Csak lassan megrázza fejét, és az ajtó felé int, hogy távozzak.

- Sajnálom… de magadnak kell rájönnöd, vissza kell hoznod a rég, elfeledett emlékeket! – Szól utánam, mivel épp, dühösen az ajtó felé viharzom, melyet nemes egyszerűséggel kirántok. Hirtelen a mester és Aoi esik a lábaim elé.

- Az Ő ötlete volt! –tolja fel magát a senpai ülő helyzetbe, miközben mutatóujját Aoira szegezi.

- Csak is! – Háborodik fel Aoi.

- Idióták! – Hallom Drake hangját, ki a falnak támaszkodik karba tett kézzel. Nekem ehhez most nincs türelmem. Egyszerűen átlépek a földön ülőkön, és sietős léptekkel távozom. De még meghallom a mester döbbent hangját:

- Hát ebbe meg mi ütött?

Hangos csapódással vágom be szobám ajtaját, majd dühösen vetődök ágyamra. Magamhoz szorítva párnám, idegesen forgolódni kezdek.

- Ilyen nincs! Idióta tata! – morgolódom félhangosan. – Mégis mi az már, hogy „A neki tett ígéret kötelez!” – változtatom el gúnyosan hangom. Nem tudom, mennyi ideje szenvedek itt az ágyon, de egyre fáradtabbnak és fáradtabbnak érzem magam, míg végül elnyel a sötétség.

Hirtelen egy napfényben úszó, zöld, virágos réten találom magam, a rettentő fény annyira irritálj szemeim, hogy nem tudok a nélkül körülnézni, hogy kezem napellenzőként ne használjam. Szép lassan körbefordulok, hogy jól meg tudjam szemlélni, ezt a lélegzetelállító tájat, miközben a langyos szél simogatja arcom. Egyszer csak egy kisfiú vidám kacajára leszek figyelmes. Azonnal a hang irányába indulok, épp egy domb tetejére érek, mikor észreveszem az alig 6 évesnek tűnő kissrácot. Arcát, és ruháit nem látom, mivel egész testét, bokáig érő, hófehér csuklyás kabát fedi. Vígan játszadozik a domb alján lévő kis völgyben. Egyszer csak megáll, és felém fordul. Észrevett volna? Emberi szemmel követhetetlen tempóval indult meg felém. Az utolsó másfél méteren felugrik. Már készülöm elkapni, mikor is egyszerűen keresztül suhan rajtam. -  Ezt meg még is, hogy? - Pördülök meg hirtelen, és a kissrácot, egy ugyanolyan ruhás, nagyobb alak karjai közt tálálom. Innen nézve egy felnőtt férfi lehet. A kisfiú szorosan öleli meg a másikat, ki viszonozza azt. Most, hogy háttal van nekem, látom meg a címert a hátán. Egy az egyben olyan, mint az enyém! Ez különös. Gondolataimból ismét a fiú harsány kacaja ránt ki. A férfi, magasba emelve pörgeti meg a fiút, ki kitárja kezeit, minta csak szárnyak lennének. Valahogy ez a jelenet… szívmelengető. Egyszer csak egy alak bukkan fel a semmiből, ki megzavarja az idilli pillanatot. A férfi, hasonló ruhát visel, mint ők, csak feketében. Fejet hajt, majd térdre borul előttük. Úgy látszik, valami fejes lehet a fehér ruhás. Valószínűleg aggasztó dolgokat oszthatott meg velük, mert a magasabbik azonnal a másik karjai közé nyomta a fiút és elsietett. Nem tudjátok elképzelni milyen idegesítő, hogy nem hallom mit mondanak! Figyelmemet a távolodó alakról, a kissrác halk nyögése vonja el. Tekintetem azonnal átsiklik rájuk… és…és, teljesen lefagyok. A kisgyermek, vad, szenvedélyes csókot vált a férfivel. Állam a földön koppan, ahogy a pasas egyik keze besiklik a fiú csuklyája alá, és finoman lesimítja azt, csók közben, így láthatóvá válnak  kócos, ezüstszín tincsei. Csak hosszú, és fullasztó percek után válnak el egymástól, de egy hosszabb nyálcsík még mindig összeköti őket. Mikor az is megszakad, a férfi kabátja zsebébe nyúl, és egy kis láncot vesz elő, min egy gyönyörű medál függ, mely perzseli bőrét. A nyakláncomhoz kapok. - Az ott… az enyém!- kerekednek el szemeim. Lerakja karjából a fiút, és ismét elé térdel, hogy nyakába akaszthassa az ékszert. Miután ez megtörtént, ujjbab forró csókot váltanak, majd, a férfi feláll és távozik. A fiú láncát szorítva mered a távolodó alakra, végül hátat fordít neki, így a visszafojtott könnyektől nedves szemeit, az enyéimnek szegezi. Talpam földbe gyökerezik, mikor is szembekerülök… saját magammal!

Folyt köv.