4. fejezet :D

Az újonc 4. fejezet By; Gün-gün

Elhatározás

Már jócskán egy hete ugyanazt a frusztráló álmot látom. Kezdem magam miatta idegesen érezni, de kibírom, és nem szólók a többieknek, mert egyre több és több információ jut a birtokomba. Sikerült elcsípnem szavakat, és néha-néha mondattöredékeket is. Például rájöttem, hogy valamiféle belháború dúlt, majd arra is fény derült, hogy a fehér kabátos férfi… az apám. Már a gondolatra is összeszorul a torkom, de jelenleg jobban foglalkoztat, hogy ki volt az a másik fickó. Azt eddig is tudtam, hogy nem igazán mondhatnám magam heteronak… sőt, jobban mondva egyáltalán nem! Nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, mikor ÚGY gondoltam volna valamelyik lányra. Na de hagyjuk! Az viszont kiakaszt, hogy 6 évesen már… - túrok csurd vörös képpel tincseimbe mikor is nekimegyek valakinek a folyosón.

- Oh, sajnálom! – hajolok meg.

- Á, Akira, épp téged mentelek kirángatni a szobádból! – vigyorog le rám Aoi – Már egy hete nem mozdultál ki onnan! – tekintete, és hangsúlya komolyra vált. – Aggódtam! – szorít hirtelen magához.

- Izé… sajnálom! – dünnyögöm vállába, mikor is háta mögött Drake villogó szemeivel találkozik tekintetem. Pár másodpercig gyilkosan figyel, majd, mint egy sértett díva elvonul. – Ebbe meg mi ütött? – kérdem Aoitól, ki őt figyelte, miután elengedett. Az arcán különös érzelem látszott, amit még nem tudnék behatárolni, mintha elmerengene valamin…

- Ne is foglalkozz vele! Hagyd csak rá! – legyint, és visszatár régi önmaga – Rossz napja van.

- Értem.

- Jössz egyet sétálni? Gondolom el vagy gémberedve. – mosolyog – Ja, és a kutatólabornak is van egy kis meglepetése számodra, úgyhogy először menjünk le! – ráncigál maga után. Hiába az egyik legfontosabb hely az épületben, én mindig is utáltam a labort, de ugyanúgy a gyengélkedőt is. De meg is van rá az okom. Egyetlen egyszer kerültem le oda, kb. egy évvel ezelőtt. Megkértek, hogy teszteljek egy új fegyvert, mely először furcsán füstölni kezdett, majd felrobbant a kezemben. Nem lett súlyosabb bajom, csak a kezem megégett egy picit, de azért benntartottak pár nap megfigyelésre. Igazság szerint nem bántam annyira, mert akkoriban még csak tanuló voltam, és így kaptam pár nap pihenőt… de sajnos nem számítottam rá, hogy olyan dolgoknak leszek szemtanúja, melyeknek nem kellett volna. Legalábbis akkor még nem voltam rá felkészülve. Egyik éjszaka riasztást kapott az ügyeletes orvosi egység, hogy az aznap esti akció nem úgy sült el, mint ahogy kellett volna. Hat sérültet hoztak be, borzasztó állapotban voltak. Csonka végtagok, harapásnyomok, és rettentően csúnya nyílt sebek szerte a testükön. Borzalmas látványt nyújtottak! A helyhiány miatt az egyik fickót az én kórtermemben helyezték el. Neki nem volt komolyabb baja… legalábbis nem látszott. Megkérdeztem mi történt, mire azt válaszolta, hogy a vámpírbanda, kiknek a megsemmisítésre küldték ki őket, hatalmukban tartott egy nagyobbacska csoport vérfarkast, akiket rájuk uszítottak, és miután legyengítették őket, támadtak csak rájuk, így könnyedén elsöpörték azt a maroknyi vadászt. Miután beszélgettem vele egy kicsit, lefeküdtem aludni. Reggel nagy sürgés-fogásra ébredtem, a mellettem lévő ágynál három nővár, és két doktor tevékenykedett. Közelebb sétáltam, a férfi rám nézett és elmosolyodott, majd láttam, hogy a fények kihunynak mogyoróbarna szemeiből. Engem félre löktek és megpróbálták újraéleszteni, de hiába. Mint később kiderült, belső vérzése volt. Soha nem fogom elfelejteni, mikor először találkoztam szemtől szemben a halállal.

- Aoi-san, Akira-kun! Végre ideértetek! – hallom meg a kutatóközpont vezetőjének hangját. Mégis mikor jöttünk meg? Túlságosan is elkalandoztam.

- Dimitrij-sama! – hajlunk meg.

- Srácok, megmondtam már, hogy ne samázzatok! Nem vagyok japán! - tol le minket.

- Oké-oké, csak ne harapd le a fejünk! – emeli fel védőn, de vigyorogva kezeit Aoi.

- Izé… mi lenne a meglepetés? – kérdem meg végül.

- Tényleg! Majd elfelejtettem, gyertek utánam! – int felénk, majd elindul a labor egyik kisebb szekciójába. – Nos, több érdekes dolgot is kifejlesztettünk! – vigyorog, mint a tejbe tök. – Azt választod, amelyiket csak szeretnéd Akira! – tárja ki a hatalmas polc előtt karjait, melyen különböző, furcsábbnál-furcsább fegyverek díszelegnek.

- Aszta! – ámul el Aoi, de engem inkább elszörnyeszt ez a groteszk látvány.

- Ezek… - kezdek bele a mondatba, de befejezni már nem tudom.

- Igen, olyan csodálatosak lettek! – ugrik ki mindjárt bőréből Dimitrij.

- Aha… - húzom el számat.

- Azt választod, amelyiket csak szeretnéd Akira. – áll arrébb az útból, hogy jobban szemügyre vehessük a fegyvereket. – Na, csak bátran! – taszít rajtam egyet. Szemem végigfuttatom a polcokon, de nem igazán látok olyat, amelyik az én ízlésem lenne. Bezzeg Aoi kapásból már hármat kipróbált. Az egyikkel kis híján felnyársalta az egyik segédet, de szerencsére csak a laborköpenyét sikerült a falhoz szegezni. Szegény csaj nagyon megszeppent. Vicces látvány volt, főleg mikor Aoi odament segíteni, a csajszi be is ájult. Hát igen, Aoi mindig ezt váltja ki a körülötte lévő lányokból, bár még soha nem láttam egyel se. Mindegy is, térjünk vissza a fegyverekhez.

- Na, kölyök, sikerült valamit választani? – tér vissza mellém Dimitrij.

- Az ott mi? – akad meg a pillantásom, a legfelső polcon lévő, egyetlen tárgyon.

- Jó választás! – csapja össze tenyereit, majd lehalássza legfelülről. – Uhh… el is felejtettem milyen nehéz! – lihegi – Add gyorsan az ügyesebbik kezed! – felé nyújtom, ő két pillanat alatt a felkaromra csatolja az eszközt.

- Nem értelek. – pislogok értetlenül – Nem is nehéz, olyan, mint ha egy karórát viselnék. – emelgetem karom, mire ő csak döbbenten figyel.

- Emlékeztem rá, hogy erős vagy, de… hagyjuk is! Szóval ez a kis szépség úgy működik, mint egy nyílpuska, csak sokkal könnyebb egy harcban használni, mint a kétkezes verziót. Látod az a 2 pecket a csuklód alatt? Nyomd meg a jobb oldalit! – amint lenyomtam, az eszköz két oldala mozgásba indul, 20 centiméteres hossza kicsapódik, íjformát öltve.

- Váo!

- Lesz ez még jobb is! – vigyorog – Célozz a bábura, és nyomd le a másik pöcköt! – miután lenyomom, olyan sebességgel lövi ki az alig 6 centis karót, ha nem rólam lenne, szó tuti elsodorná használóját, a baba, amit eltaláltam leszakad láncáról és nagy puffanással ér földet. Odasietek megnézni, de amint odaérek, nem hiszek a szememnek.

- Ez… durva! – fogom meg a láncot, amit véletlenül a baba helyett találtam el.

- Ó igen, eléggé fel van turbózva a kicsike! Nos, jó szórakozást hozzá! – vereget hátba. – Aoi már vár rád kint. – körülnézek, észre se vettem, hogy kiment. – Ja, a töltényeket felvitetem a szobádba! – kiállt utánam.

A délután többi részét Aoival töltöttem, kint a kertben, semmiségekről beszélgetve, az új fegyverem próbálgatva, de valahogy állandóan éreztem egy szúrós tekintetet a hátamban, de mikor hátra fordultam senkit sem láttam. Fura. Mikor este visszatérek szobámba, majd felbukok a közepére helyezett ládába.

- Bakker! – tolom arrébb az útból a töltényekkel telt ládát. Egy gyors zuhany után ágyamba vetődök, és szinte azonnal el is alszom.

Már megint ugyanott állok a mezőn, elindulok a megszokott irányba, már meg sem próbálom elkapni magam, inkább félre állok… ugyan az a jelenet hetek óta, már kezdem unni. Ismét a fekete csuklyáskabátos fickó kezében vagyok… XXX … a medál a nyakamba kerül, ám ezúttal, hatéves énem maradásra bírja a férfit.

- Ideje lenne felfrissíteni az emlékezetem nem? – hallom saját hangom – Eleget játszottál velem!- rántja le hatéves énem a csuklyát… Haruka fejéről????? – elképedek. Ez nem lehet igaz!

- Végre, emlékszel! – emeli vörös tekintetét, egy féloldalas mosollyal kísérve, enyémnek. Ez hogy lehet? Miért lát most, ha eddig nem? Lassú megfontolt léptekkel közeledik felém, majd megáll előttem, és végigsimít arcomon. Nem tudom miért, de belebújok simításába, mint egy kismacska. Miután elhúzza, kezét egy fehér rózsa van benne. Megfogja az én kezem, és finoman belehelyezi az albínó virágot, majd ráhajtja ujjaim, végül egy hosszú csókot nyom kézfejemre, mire arcom azonnal a paradicsom színét veszi fel. – Már régóta várok rád! – azzal ismét eltűnik…

Már hajnalodik, mikor magamhoz térek, az ágyamban, leizzadva, lihegve, mintha lefutottam volna a fél maratont.

- Ilyen nincs! – lihegem – Ez lehetetlen! –ülök fel nagy nehezen, és arcom tenyereimbe temetem. – Miért pont Haruka?

Ujjaim között kipillantva érdekes dolgot veszek észre. Éjjeliszekrényemen ott pihen egy… fehér rózsa. Elképedve emelem fel fejem, majd remegő ujjakkal nyúlok a virág után. Ez volt az utolsó csepp! Most már kiderítem, mi is folyik itt! Elhatározásom megingathatatlan lett.

Hirtelen felpattanok az ágyról. - Haruka készülj, mert kifaggatlak! – szorul meg fogásom a rózsa körül, mire vérem vékony csíkban festi vörösre azt.

Folyt köv.