Sztárparádé ala Miyava avagy mindig vigyázz az ikrekkel ( B.A.P ficc + saját szereplő)

Sztárparádé ala Miyava avagy mindig vigyázz az ikrekkel

1.  fejezet

Yongguk pov.

Szeretek híres lenni és a Babyket is nagyon szeretem, de a sasaeng fanokra nagyon mérges vagyok. Az egy dolog hogy engem zaklatnak, ezt már nagyjából kezdem megszokni, de hogy a kérésem ellenére is követik meg zaklatják testvérem az már nekem is sok. Nagyon féltem Őt ezért megkértem az ügynökséget hogy vigyék egy biztonságosabb helyre. Találtak egy viszonylag ismeretlen országot úgy emlékszem talán Magyarország a neve a helynek. Megbeszéltük Yongnammal hogy minden nap beszélünk, de nekem így is nagyon fáj. Bár van, akinek nálam is jobban fáj. Itt most felvetődik bennetek a kérdés vajon ki is az a szerencsés lány. Hát el kell, keserítselek titeket drága testvérem párja nem más, mint a bandánk legfiatalabb tagja Zelo. Körülbelül fél éve jöttek össze mindenki legnagyobb örömére. Nagyon aranyos volt, ahogy kerülgették egymást. Ezek az emlékek még most is mosolyt csalnak arcomra bár ezzel egy időben fájdalom is mar a szívembe. ~ Nekem miért nincs senki, akit így szerethetek? ~Teszem fel magamban újra és újra a kérdést. Ekkor még nem tudtam mi is vár rám…

Alex pov.

Sziasztok, a nevem Dankó Alex 21 éves egyetemista vagyok és teljesen meleg. Nem rég jöttem rá és nem is mondtam el senkinek. Imádom a Kpopot fiú létemre ezért nincs sok barátom. Akik vannak azok is csak a haveri szintet súrolják és leginkább a munkahelyemről vannak haverjaim. Muszáj dolgoznom, mert a szüleim nem Pestiek nekem meg fent kell tartanom az albérletem. Anyanyelvemen kívül letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angol és koreai nyelvből. Utóbbit rajongásom miatt. Minden nap a suliból rögtön megyek a munkahelyemre. Pincérkeddek egy hotel éttermében. Szeretek itt dolgozni, mert sok embert meg ismerhetek ez által. A főnök szeret, mert szerinte van tehetségem és a nyelvi tudásomat is értékeli. Vége az iskolának és megyek dolgozni. Szerencsére hamar oda érek, mert nincs messze. Lepacsizok a fiúkkal és puszit adok a lányoknak. Átöltözök és már munkába is állok. Mikor itt vagyok, sokan megbámulnak. Lányok fiúk vegyesen. Most kérdezhetitek, hogy mi olyan nagy szám bennem. Higgyétek el én sem értem. Vállig érő egyenes szőke hajam van és tengerkék szemem. Sokan kérdezik, hogy festem-e a hajam, vasalom –e vagy, hogy hordok-e kontaktlencsét, de minden kérdésre nem a válaszom. Ilyenkor felfogom a hajam és el is indulok a vendégekhez. Meglátok egy ázsiainak kinéző figurát az egyik asztalnál így oda indulok.

-  Jó napot! – köszönök, először angolul majd mikor látom, hogy nem értét ismét megszólalok ezúttal koreaiul.

-  Jó napot! Én leszek a pincére! Mit hozhatok?

- Jó napot! - mosolyog. – Nagyon jól beszél koreaiul. – dicsér meg.

-  Köszönöm. - mosolyodom el én is. - De kérem, ha nem baj, akkor tegezzen, körülbelül egy idősek vagyunk.

- Oh… köszi. – mosolyog még mindig és elkezdi nézegetni az étlapot.

- Egy kávét 2 cukorral tej nélkül és egy csokis sütit. –adja le a rendelést.

- Igen is! – bólintok és bemegyek hátra leadni a rendelést. Megkapom, felpakolom egy tálcára és kiviszem.

- Tessék. – teszem le elé.

- Köszönöm. Lehet egy kérdésem? Már persze ha nem sietsz. - néz aranyosan.

- Persze! Most rá érek kicsit! – mosolyodom el.

- Most vagyok itt először és még itt is leszek egy ideig. És kéne egy idegen vezető. Nem ismerek itt senkit és te jó társaságnak tűnsz. Leszel az idegen vezetőm?

- Persze szívesen! – mosolygok és leírom a számon egy papírra.

- Tessék, itt a számom 3-kor végzek, itt utána mehetünk.

- Oké majd hívlak! – mondja vigyorogva. Olyan ismerős ez a vigyor…

- Szólj, ha fizetni akarsz! – mondom, ég mielőtt elindulok a következő asztalhoz. Hamar fizetett majd elment. Gyorsan letelt a munkaidőm. Gyorsan átöltöztem és a portánál vártam, hogy végre csörögjön a telefonom. Csengő hangom a B.A.P –től az One Shot. Imádom ezt a számot nem véletlenül ez a csengő hangom.

- Igen? – kérdezek bele mintha nem is tudnám, hogy ki lehet az.

- Szia! Én vagyok! Gyere, a 103-as szobába a portán már szóltam fel engednek.

- Oké! – tesszük le a telefont és én elindulok a lift irányában, mert a szoba a másodikon van és most nincs kedvem lépcsőzni. Felérek és nézem a szoba számokat, amikor végre megtalálom, kopogok.

- Szia! – tátog és int, hogy menjek be. Épp telefonál, ezért csak halkan jövök be és leülök a kanapéra hogy ne zavarjak.

- Én is szeretlek kicsim! – mosolyog a telefonba szerelmesen. – Persze! Meg ígértem, hogy veszek valamit nem? Igen meg jegyeztem. Mond meg a többieknek is főleg Gukkiet. - itt egy kis szünetet tart. Gondolom, a telefonból válaszolhatnak neki.- Oké! Szia! Majd még beszélünk! Oké!- teszi le még mindig mosolyogva a telefont.

- Most jut eszembe még be sem mutatkoztunk. Dankó Alexander, de az Alexet jobban szeretem. – mondom egy vigyorral arcomon miközben jobbat kézfogásra nyújtom.

- Örülök Alex, én Bang Youngnam vagyok!- mutatkozik be ő is megrázva kinyújtott kezemet. Én meg dermedek… Youngnam… Gukkie…

- Egy gyors kérdés… bár inkább kijelentés… - mondom komolyan.

- Ha most azt akarod mondani, hogy meleg vagy és én vagyok, a típusod sajnálom, de van barátom. – teszi maga elé kezét védelmezőn.

- De hülye vagy! – röhögök fel. – Nem ezt akarom mondani. És amúgy is ezt már levettem az előző telefonból. – mosolygok.

- Ugye te a B.A.P-es Bang Yongguk ikertestvére vagy? – kérdem komolyan, de határozottan.

- I.. Igen! Nem! Nem és nem! Te is rajongó vagy? – vált szomorúvá hangja.

- Igen az vagyok, de én a jobb fajtából való vagyok. Vagyis vigyázok rád! Mert biztos jó oka volt annak, hogy pont ide jöttél!  Ha jól értem a szavaidból, akkor a fanokkal volt a gond. – mondom mosolyogva. Hát igen ez én vagyok . A dumagép.

- Mi? Meg védesz? Nem akarsz tőlem semmit?- néz értetlenül.

- Mi? Dehogy! Mint az előbb is mondtam én nem vagyok sem őrült sem sasaeng. –gondolkodom. – Bár ha sasaeng az ember, akkor őrült is. Na, mindegy a lényeg hogy míg itt vagy meg védelek. Meg ígérem!- teszem a szívemre kezem mosolyogva. – Na, akkor indulhatunk? – kérdem vigyorogva és elindulok az ajtó felé.

- Uh.. persze! És köszönöm! – mondja mosolyogva és jön ő is utánam.

- Ez nálam alap. A barátaimra vigyázok, mert nincs belőlük sok. Nem nagyon barátkoznak velem. – mondom a liftben egy keserű mosoly kíséretében.

- Na hova szeretnél menni? – kérdem ismét egy 1000 wattos mosollyal arcomon.

-Hmm.. Nem tom. És nem értem miért nem barátkoznak veled. És akkor most barátok vagyunk? – néz rám reménykedve. – Tudod, nekem sincs sok barátom.

- Akkor ezt túltárgyaltuk. És mondjuk, menjünk a hősök terére. Mit szólsz? – kérdem, már mikor kiérünk a szálló elé. Meglátom a buszt a megállóban ezért meg gyorsítom lépteim és mielőtt bezáródnak az ajtók pont föl pattanunk.

- Bocsi csak ilyenkor ritkán jár! – nézek rá mosolyogva.

- Semmi gond!

- Ha nem baj esetleg meg kérdezhetem, hogy kivel jársz? Már csak azért kérdeztem, hogy hallottam a telefont meg ilyenek- mondom izgatottan, de zavartan.

- Uh, végül is mért ne! Zeloval kb fél éve. – mondja egy szerelmes mosollyal arcán. Látszik, rajta hogy mennyire szereti a maknaet.

- Ez tök jó! Biztos aranyosak vagytok együtt! – nevetek rá de azért el is szomorodom.

- És neked van valakid? – kérdi érdeklődve.

- Nem! Nincs! Sajnos a szerelemben nincs szerencsém! – mondom egy szomorú sóhaj kíséretében és lehajtom fejem. Egy pár pillanat alatt összeszedem magam és felemelem fejem és kinézek az ablakon.

- Basszus! Gyere! – ragadom meg a kezét és az utolsó pillanatban leesünk a buszról. Egymásra nézünk és elkezdünk szakadni a röhögéstől.

- Bocsi csak nem nagyon figyeltem! – mondom még mindig fülig érő szájjal.

- Semmi gond! Yongguk is ilyen figyelmetlen volt régen. Még mielőtt vezető lett.

- Ó értem! Na, gyere! – indulok el a tér fele nyomomban vele.

- Fagyiii! – szalad el mellőlem és visszatér kétszer két gombóc  csoki fagyival.

- Áááá a kedvencem! Köszönöm! – veszem el az egyiket. – Gyere, üljük le oda –indulok el a pad fele és le is ülök, hogy senki ne foglalja el. Csendben elnyalogatjuk a fagyijainkat, amikor meglátok egy csapat lányt. Akiket történetesen ismerek és elég őrültek. Egyszer véletlen be tévedtem egy club találkozóra és khm egy találkozó elég is volt.

- Yongnam! – biccentek fejemmel a csapat felé. – Ne ijedj meg, de őket lehetne a magyar sasaengeknek nevezni.

- Basszus! Most mit csináljunk? – kérdi teljesen ki akadva.

- Nyugi! Nyugi! Bár milyen hihetetlen, de nem szeretik a melegeket! – mondom egy mosoly kíséretében. -  Ezt a saját bőrömön tapasztaltam.

- Értem! – és elgondolkozik, és rá jön, mire gondolok.  Átkarolja nyakam és magához húz, pont úgy mintha csókolóznánk.

- Bocsi! – suttog és én is átkarolom őt. Mikor már halljuk, hogy elmentek elengedjük egymást.

- Köszönöm, hogy ennyit segítesz, és hogy nem löktél eléjük. – mondja mosolyogva és megölel.

- Mondtam, hogy megvédelek nem? – vigyorgok rá miközben én is megölelem őt. – Na, gyere, menjünk vissza. Kezd sötétedni.

- Oké! – áll fel és elindulunk a szálloda felé. Hamar visszaérünk. Egész a szobáig kísértem, hogy lássam, biztos haza érkezik.

- Na, én megyek haza! – indulok el, de kezem után kap.

-  Légyszi maradj itt. Egyedül vagyok itt és ráadásul nincs itt senki, akit ismerek. Legalább te maradj itt! Légyszi! – kérlel az összes aegyoját bevetve. Elnevetem magam.

- Ez nagyon cuki! – nevetek. – Okés maradok, de azért ruhát adj légyszi. – kérem meg mikor már beléptünk a nappaliba. Elmegy, a hálóba ruhákért majd oda adja nekem.

- Menj fürdeni én addig telefonálok. – mosolyodik el. Ebből rögtön leveszem, hogy kit is hívhat. Bemegyek a hatalmas fürdőbe és jó meleg vízzel gyorsan letusolok. Felveszem a Yongnamtól kapott ruhákat és kimegyek. Ahogy ki lépek látom, hogy még mindig telefonál.

- Te nem vagy normális… Nem nem kell ilyet csinálni! Jó! Szia! – teszi le igen mérgesen a telefont.

- Mehetsz fürdeni! – szólalok meg fáradtan és elfekszem a kanapén.

- Jó! Sietek! Jó éjt! – megy be már kicsit nyugodtabban. Én meg próbálok fent maradni, de a fáradtság legyűrt. Nagy vihar tombolt az éjszaka ezért én is felébredtem a villámlásokra, a dörgésre. Nem sok minden van, amit félek, de ez az egyik, amitől nagyon. Ordítva ébredek fel és sírni is elkezdtem. Yongnam fut ki gondolom a kiabálásom miatt.

- Mi… Mi történt? – kérdi álmosan, de aggódva.

- Se… Semmi! – mondom szipogva még mindig sírva. – Bocsánat csak félek a viharoktól. – suttogom, magam elé miközben egy párnát ölelek magamhoz.

- Jaj, ne sírj! – jön oda hozzám. Leül és megölel. – Ez csak egy kis vihar. Úgy jobb lenne, ha velem aludnál? –kérdi, miközben hátam simogatja, hogy meg nyugodjak.

- Ha nem baj, akkor esetleg lehet? – nézek fel rá könnyes szemmel.

- Babo! Ha baj lenne, meg se kérdezném. – mosoly. – Na, gyere, menjünk aludni. - húz maga után. Befekszünk az ágyba, az ágy két oldalára, de egy óriásit dörgött így én ijedtemben hozzá bújtam.

- Ne haragudj! – suttogom.

- Semmi gond! Régen én is féltem a viharoktól és mindig Gukkiehoz bújtam. De lassan elmúlt. – mosolyog rám bátorítón és átölel.

- Bocsánat hogy sok a gondod velem! – suttogom rekedten.

- Nincs semmi baj, de ha még egyszer bocsánatot kérsz valamiért eskü meg verlek. – nevet, oldva a hangulatot és ez által engem is jobb kedvre derítve.

- Oké! Mit szólsz hozzá, ha holnap elmegyünk ajándékot venni Zelonak? De ha velem vásárolsz, az minimum egy napig eltart.  – kérdem álmosan mosolyogva.

- Benne vagyok. Viszont ha holnapra ilyen fárasztó terveink vannak, aludjunk. Ezután nem kell sok ismételten elalszom, ám ezúttal nem ébredek fel semmire.

1. fejezet Vége